Egy írás név nélkül 2.

Drága Anya, úgy döntöttem, hogy neked fogom leírni a történetet, amit te ismersz a legjobban.

Utánaolvastam kicsit a gyémántoknak, mielőtt belefogtam az írásba. Megtudtam, hogy a gyémántképződéshez különleges feltételekre van szükség és a folyamat koránt sem egy év alatt megy végbe. Talán a szénatomok sem akarnának gyémánttá válni, ha választhatnának, még ha a gyémántok gyönyörűek, kemények és színtiszták is.

Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött. A tüdődön találtak egy jelentős méretű foltot, amiről kiderült, hogy rosszindulatú daganat, ki tudja, hány áttéttel szerte benned. Felnőtt vagyok már, lassan 35 éves, de sosem felejtem el az érzést, amivel ottmaradtam, amikor hazamentél aznap. Nem voltam képes felfogni. A földön ülve sírtam és azt hajtogattam, hogy ez nem történhet meg veled, igazságtalan az egész és biztosan tévedés is.
 

Aztán hirtelen elővettük a vészforgatókönyvet, amiről azt sem tudtuk, hogy létezik a könyvtárunkban. Az hajtott, hogy meg akarjuk oldani, mintha egy sok-ismeretlenes egyenlet lenne. 

Ha egy év távlatából visszaemlékszem erre, van egy bájos abszurditása annak, ahogy mi, hozzátartozók nekiveselkedtünk és sorra próbáltuk venni az akadályokat: külföldön vagy itthon vágjunk bele, biztosítási kérdések, hol jutunk a leggyorsabban az adott vizsgálathoz, mi a következő lépés, kitől kérhetünk még segítséget. Ahogy ezt írom, mosolygok, hogy többes számban fogalmazok, miközben a gyógyulás végig a te feladatod maradt. Valahogy mégis úgy éreztük, ha kipipálunk tételeket a listáról, azzal a munka oroszlánrésze kész is.

Ebből az időszakból – paradox módon vagy nem – sokkal inkább arra emlékszem, amit mi tettünk és kevésbé arra, amit te. Az első vizsgálatok után közösen átbeszéltük, hogy mit tudunk és ez mit jelent. Hogy lehet, hogy három hónapod van hátra, esetleg hat. Műteni nem lehet, kezelni talán. Tudomásul vetted, senki nem sírt akkor, tényszerűek maradtunk. Talán el is fogadtad már akkor, és én nagyon tiszteltelek érte. Mennyire magányos érzés lehetett ez: hiába vagyunk ott veled, te kaptad ezt a lapot az élettől és neked kell megküzdened vele.

Közben mi, a valószínűleg idegesítően buzgó szeretteid cselekedni kezdtünk és ez akkoriban nagyon sok dilemmát is okozott bennünk, mert nem akartuk elvenni a döntés jogát tőled. 

A betegséged a mai napig a sajátod, sosem volt a miénk, mi pedig sokszor túlléptünk a hatáskörünkön. A tetterőnk talán sokkal inkább szólt rólunk, mint rólad, mert mi voltunk azok, akik nem akartak elveszíteni. Hálás vagyok érte, hogy hagytad: ehhez is alázat kell, de te ösztönösen megértetted, hogy nem vagy a terhünkre és hogy velünk így teszed a legjobbat. Mozgásban maradtunk és velünk tartottál, még ha elképesztően megterhelő is lehetett ez néha számodra.
 

Voltak nagyon nehéz időszakok így is. A tehetetlenség, amikor úgy láttam, lefagytál, mert nagyon féltem, hogy így nem fogsz tudni meggyógyulni. Megijesztett, hogy erőtlennek, befelé fordulónak érezlek, mintha nem értenéd az egész súlyát. Haragudtam rád, mert féltettelek, azt akartam, hogy küzdj magadért, hogy még sokáig együtt lehessünk, meg aztán annyi mindent sikerrel vettünk, nem maradt más, mint a gyógyulás, nem? Mint mikor a vizsgák előtt azt mondtad nekünk, majd te izgulsz helyettünk: akarhatom helyetted ezt én vagy csak magamat akarom megnyugtatni, hogy lehet esélyed?

Valahogy akkor kezdtünk el kimondani dolgokat egymásnak, amiket addig nem tettünk. Áthatotta a beszélgetéseket valami nagyon őszinte és bátor hang, nem maradt helye semmi felszínesnek. A bátyámmal egymás támaszai voltunk és együtt kerestük a lehetőségeket (ezúton is köszönöm neked őt, még ha sokkal jobban sikerült is nálam). Nem tudom, meséltem-e neked a felismerésünket, ami egyszerre rendített meg és szabadított fel: hogy nincsenek elvarratlan szálaink veled, mert mindent megkaptunk tőled, ami emberileg lehetséges volt, innentől minden pillanat, amit együtt tölthetünk, jutalomjáték. Talán akkor békéltünk meg az egésszel.
Aztán fogtad magad és mint mindig, erőt merítettél - értünk vagy magadért, vagy mert nem volt veszítenivalód. Elkezdtél lenyűgözni mindenkit, ahogy kifogtál a fogadóirodákon, miközben a fél világ érted szurkolt.

A Simonton-csoport (amit egy nagyon kedves barátnőmön keresztül ismertem, akinek a férje felgyógyult a daganatos betegségéből) hatalmas áttörést jelentett, persze ez is olyasmi volt, amit én „erőltettem” rád, te viszont vállaltad, hogy részt veszel, amiért leírhatatlanul hálás vagyok. 

Úgy alakult, hogy ott lehettem veled hozzátartozóként és ez azt is jelentette, hogy új oldaladról ismerhetlek meg – valakit, akit egész életemben ismertem. Helyet találtam a csoportban én is, és bepillantást a csoporttagok szemén keresztül (nekik is köszönöm, hogy sosem éreztem magam potyautasnak). Eretnek gondolat, de az itt szerzett élményeket is a betegségednek köszönhetjük. Valljuk be, hogy az utóbbi évben egész jól szórakoztunk.
 

Nagyon szerettem a csoportunkat és megtanultam belőle, hogy ésszel felfoghatatlan, mire képes az elme. Az ijesztő diagnózisokkal dacoló mindennapi emberek. Idegenek, akikben látszólag semmi közös nincsen, akik megnyílnak egymás előtt és osztoznak valamin, amit más nem érthet meg, sőt, önzetlenül segítik át egymást életük legnehezebb időszakán. Valaki, aki az életét arra tette fel, hogy elkísérjen másokat a gyógyulásuk vagy az életük végső útján. Akinél közelebbről talán kevesen látnak ennyi küzdelmet, mégis az egyik legéletvidámabb ember a Földön.

Felnézek rád azért, hogy átlendültél akkor és mint annyiszor, újra élni kezdtél. Zárhattál volna, Te mégis nyitottál, új dolgokra, új emberekre, új életmódra és minden örömteli percre. A legjobban azt az időszakot szerettem, mikor a barátnőid egymásnak adták a kilincset, hogy veled lehessenek és segíthessenek. Boldog vagyok, hogy láthatom, mennyien szeretnek és ehhez nem a betegség kellett, hanem ahogy élsz. Valószínűleg mindig is ezt tanítottad nekünk, sosem erővel, hanem szeretettel. És igen, meglettem volna anélkül, hogy ilyen szemléletes példával erősíts rá, de ígérem, most már vettük az üzenetet.

És te gyógyulni is kezdtél és azóta is itt vagy, és mindig megteszed a következő lépést előre. Feladhattad volna, amikor szenvedtél, helyette mostanra azt mondom, ha érdeklődnek tőlem a hogyléted felől, hogy jobban vagy, mint bármelyikünk. A legcsodálatosabb benned, hogy talán sosem hitted volna, hogy képes vagy minderre és felállsz ebből a diagnózisból. Én pedig azt nem, hogy valaha azt mondom, nem kívánom senkinek ezt az évet, mégsem cserélnék senkivel (persze én könnyen beszélek). Korábban azt írtam, nem volt veszítenivalód, mostanra nyertesnek érzem magunkat, mert tudom, hogy nagyon sokan vannak, akiknek nem adatik meg a remény.

Végül jöhetne az én részem, valami nagy tanulság, amit levontam, vagy a csattanó, hogy otthagytam a multis munkám és azóta minden nap úgy élem az életem, hogy csak olyasmiket csinálok, amik boldoggá tesznek engem vagy másokat. Mosolyogva vallom be, amit te is tudsz, hogy nincs így, de így van jól, és ez nem azt jelenti, hogy nem formálódtam. 

Nem lehetnék közhelyesebb, de az életünk megy tovább, és bármit hoz, meg fogjuk élni, de olyan is lesz, amin átszaladunk, mert ilyenek vagyunk. 

Ezredszer is megtanítottad, mi a fontos az életben, én pedig ezeregyedszerre is felejteni fogok, de

köszönöm, hogy itt vagy még, hogy emlékeztess.

A gyémánt szó jelentése legyőzhetetlen, de nem én lettem az, hanem te vagy az, Anya.