Hogyan váltam gyémánttá? 2.

Vné V.É. írása

Amikor tudomást szereztem a pályázatról, megfordult a fejemben, hogy én is leírom a történetemet, amely arról szól, hogyan ápoltam a szüleimet, hogyan kísértem utolsó útjukra őket. Aztán szinte rögtön le is tettem erről, mert kicsit túlzásnak éreztem a címet, hiszen hogyan is lennék én gyémánt? Igaz, van magyarázat a címre, miszerint a nagy nyomás segít, hogy a személyiségünk átalakuljon úgy, mint amikor a Föld belsejében a szén atomok összerendeződnek gyémántkristályokká. Na de akkor is… dehogy vagyok én gyémánt… bár ebben az összerendeződésben, összefogásban van valami.

Aztán hónapokkal később mégis elkezdtem írni. 

Édesapám 70 éves korában kapott enyhe sztrókot, amiből nagyrészt sikerült felépülnie, majd 75 éves korában agyembóliát, ami már komolyabb következményekkel járt: sérült a beszédközpontja, a gondolkodása és a mozgása. Mindig is nagy akaraterővel rendelkezett, s egy idő után jobban lett. 

Reggelente megszokásból felhúzta a gumicsizmáját, kiment a tyúkok helyét kitakarítani, télen söpörte a havat, több mindent megtett, ha nem is úgy, mint régen. A gondolkodása is tisztult, a beszéde is javult. A semmiből szavak, majd tőmondatok lettek, s mi egész jól megértettük, mit mond. Néha írásgyakorlásra is rá lehetett venni, de ez nehezen ment, kudarcélménye volt, így nem erőltettük. 

Voltak persze rosszabb napok, amikor például nézegette a családtagok fotóit, és sírdogált, anyukámat dicsérgette, hogy milyen jó asszony volt. Fontos megjegyezni, hogy őt nemigen láttuk sírni, anyukámnak sose mondott ilyeneket.

Bár sokat javult az állapota, huszonnégy órás felügyeletet igényelt, s édesanyám ápolta kitartóan. Segítettünk neki, de látszott, hogy ez nagyon fárasztó feladat, szóba hoztuk, hogy mit gondol arról, esetleg nézzünk-e otthont papának. Anyukám erről hallani sem akart, ő ápolja itthon – jelentette ki határozottan. 

Így ment ez három éven át, amikorédesanyám mellében egy daganat keletkezett. Lúdtojás nagyságú volt, azonnal műteni kellett. Levették a mellét. Amíg ő kórházban volt szabadságot vettem ki - noha nagyon közel laktunk egymáshoz - odaköltöztem édesapámhoz. Aztán az öcsém költözött oda. Neki már nehezebb dolga volt, mert Pesten él, és ott is dolgozik. Aztán ismét én költöztem oda, de ekkor már dolgoztam. Kerestünk segítséget, a reggeli és esti teendők ellátásához, a férjem pedig napközben figyelt apukára. Megszerveztük, hogy mindig legyen valaki vele, és látogattuk mamát is.

Édesanyám műtét utáni gyógyulása nem volt egyszerű, több hetet töltött kórházban, s mikor hazajött - és már közben is - meglehetősen pánikoltam: mi lesz ezután? Hogy tudok két beteg embert ápolni? Igaz, hogy van segítő férjem, öcsém, de ez mégis nagy feladatnak bizonyult számomra munka mellett.

Felvetettem ismét egy esetleges intézményben történő elhelyezés lehetőségét, immár mindkettőjük számára, de szüleim nagyon tiltakoztak, sőt szomorúak voltak, hogy ilyen eszembe jutott. És ahogy ültek egymás mellett, kiszolgáltatottan - elszégyelltem magam, hogy bizony nem ezt érdemlik. MEG KELL OLDANI – fogalmazódott meg bennem.

Édesanyámnak is hatalmas akarat ereje van, csakhamar visszavette az apukám gondozásával járó feladatok egy részét, másik részében pedig naponta segített neki egy kedves hölgy, és természetesen én is megtettem sok mindent, a férjem is, az öcsém pedig hétvégente jött. 

Anyukám hat alkalommal volt kemoterápián, ekkor ismét költöztem. Aztán 28 alkalommal sugárkezelésre kellett járnia Miskolcra, s bár mondtuk, hogy számára pihentetőbb lenne, ha hétközben a kórházban maradna, ő ragaszkodott hozzá, hogy naponta hazajárjon. A férjem és az öcsém felváltva vitték autóval, és már délután két óra körül itthon is voltak.

Aztán eltelt újabb egy év, amikor apukám állapota egyre rosszabb lett. Napról napra gyengült, kelt, feküdt, de még mindig kijött az étkezőbe, az ottani heverőn pihengetett. Mígnem egy borús novemberi napon már nem jött ki a hálószobából… És így ágyban fekve telt el három hónap. Alig evett, felfekvései lettek, láttuk a borzasztó kínt. Bár kenőcsök sokaságát szereztük be, s mindent megtettünk, hogy csökkentsük a fájdalmait, nem jártunk sok sikerrel… Az én erős, magabiztos, határozott apukám csak töpörödött össze, csont és bőr volt… Nagyon rossz volt ezt látni.

Egy februári napon anyukám telefonált, hogy papa haldoklik. Bár helyben dolgoztam, de többször előfordult, hogy munkám miatt a közeli városban tartózkodtam, micsoda szerencse, most otthon voltam, így három perc alatt odaértem a szüleim házához. Apukám már nem élt… 

Leültem mellé, mondtam neki, hogy köszönök mindent, amit tőle kaptam, nagyon szeretem.

Megmosdattam, felöltöztettem, a szomszédasszony segített a zakót ráadni, azzal nem boldogultam… Gyertyát gyújtottunk, anyukám és én így töltöttünk még vele egy órát. Sírdogáltunk, emlékeztünk… Aztán szóltunk a háziorvosnak, majd a temetkezési vállalkozónak. 

Nehéz volt, de mégis mérhetetlen nyugalmat éreztem, hogy ott lehettem vele egész betegsége idején, volt erőm, hogy ápoljam, gondozzam, vigasztaljam őt, a támasza legyek. 

Az agyembólia mellé fokozatosan több súlyos betegség is társult, úgy, mint Parkinson kór, időskori leukémia stb.,  rengeteg orvoshoz járással, ahol én mindig ott voltam vele.  Hálát adtam a jó Istennek, hogy erőt adott ehhez. Apukám nem volt egy érzelmes ember, de látta, és érezte, hogy mennyire mellette állok, és mérhetetlenül hálás volt. Néha azt mondta, hogy szeret, soha előtte nem mondott ilyet, érzelmekről egy szó sem esett a családunkban.

Anyukám állapota a körülményekhez képest jó volt, az orvosa azt mondta, hogy valaki nagyon vigyáz rá fentről. Szedte az ilyenkor szokásos gyógyszert, túlélte az öt évet, nagyon örültünk. 

Hat év is eltelt, amikor a térde fájni kezdett, majd egy nyári napon combnyaktörése lett, patológiás, vagyis anélkül tört el, hogy elesett volna. Este, amikor a férjem ott volt nála, még minden rendben volt. Mielőtt dolgozni indultam, mindig bementem megnézni, hogy van. Furcsállottam, hogy szólt a tévé, ami reggel nem szokott, nyitva volt a folyosó ajtó, ami szintén szokatlan volt. Benyitottam, és anyukám segélykérő hangja a fürdőszobából jött… Borzasztó volt!! Előző este elesett, és mivel nem volt nála telefon, nem tudott értesíteni minket. 

Noha naponta többször látogattuk, segítettünk neki mindenben, mégis ez történt!! Nagyon bántott a dolog. Orvost hívtam, ő pedig mentőt. Természetesen mentem vele a kórházba.  Megműtötték. Kiderült, hogy áttétek vannak a csontokon és az agyban. De mint mondtam, édesanyám sem hagyta el magát soha. Pár hét után járókerettel ki tudott menni a ház elé, ahol a barátnőkkel még jókat beszélgetett a kispadon. Aztán jött az ősz, és ő is egyre gyengült, mozgástere mindinkább beszűkült, az étvágya csökkent. Ismerősek voltak ezek a tünetek: nem mozog, nem eszik. S tudtam, ez bizony nem jelent jót.

Március elején ismét elesett, tanulva a korábbi esetből, nála volt a telefon, mi pedig rögtön rohantunk. A férjemmel feltettük az ágyra, ahonnan már nem kelt fel… Közel két hétig volt nagy fájdalmak között, ekkor már csak pár kortyot ivott, enni nem evett, de mindvégig tudatánál volt, bár az erős fájdalomcsillapítóktól sokat aludt.

Épp aznap érkezett az öcsém, a fiával és kicsi unokájával. Előző héten itt volt a másik unokája a feleségével, következő nap megérkezett a harmadik unokája a vőlegényével. Mintha mindenki érezte volna, hogy jönni kell…

Ismét szabadság, költözés… Megbeszéltük az öcsémmel, hogy felvált majd engem, de erre sajnos már nem került sor. 

Állandó rettegésben éltem, vajon mi lesz reggelre, mi fogad, ha újra benyitok, élet vagy halál? Polcz Aleine könyvében azt olvastam, hogy nem mindenki szereti, ha van mellette valaki, inkább egyedül szeretne meghalni. Azon gondolkodtam, vajon édesanyám hogyan szeretné? Mert bár leginkább mellette voltam, de azért néha kimentem a szobából.

Szombat este volt, szép márciusi nap, amikor olyan meleg volt, hogy a ruhákat kintre lehetett teregetni, és estére meg is száradtak. Épp ezeket hajtogattam össze, amikor arra lettem figyelmes, hogy anyukám szeme felakadt… Nem pánikoltam. Leültem mellé, megfogtam a kezét, egyre lassabban lélegzett, s úgy, ahogy mondják, kilehelte a lelkét. Imádkoztam, neki is megköszöntem mindent, amit értem tett, és elmondtam, hogy nagyon szeretem. Mosdás, öltöztetés, gyertyagyújtás.

Nehéz volt? Igen, nagyon! De mégis, a nyugalom, lelki béke, és hála érzése lett úrrá rajtam, hogy így történt, hogy mellette lehettem, és ő akarta, hogy mellette legyek. 

Az elmúlt időszak nagy részét egyedül töltöttem vele. Most ott volt a lányom, a vejem, a férjem a szomszéd szobában, s ennek nagyon örültem.

Megvártam, amíg az öcsém megérkezik Pestről, kimentem a szobából, legyen egyedül ő is anyukánkkal. Aztán még hármasban eltöltöttünk egy kis időt, és beindult a hivatalos intézkedés. 

Hogy ki segített, mivel és hogyan? A családom. 

A férjem, aki mindvégig mellettem állt, rendben tartotta a ház környékét, bevásárolt, ebédet adott a szüleimnek, gyakran olyan reggelit, vacsorát készített, amiről tudta, hogy szeretik, és mindig frissen, melegen vitte nekik. Orvoshoz mindig autóval, ketten vittük őket.

Az öcsém hozta az elektromos ágyat, átrendeztük a szobát, egy-egy élethelyzetnek megfelelően, hogy kényelmesebb legyen a betegnek.

A lányom, a fiam, a keresztfiam és párjaik. Imádták a nagyszülőket, és bár fiatalként másként viszonyultak a halálhoz, mindvégig szeretettel vették körül őket.

Hogyan alakult az életem a beteg mellett? 

Változtatásra volt szükség, meg kellett szervezni, hogy ki, miben tud segíteni. Dolgoztam, s azt hiszem, ott is helyt tudtam állni. A mindenkori főnökeim is sokat segítettek, ha napközben el kellett rohannom a mentővel, valamelyik szülőmmel, vagy hirtelen orvoshoz kellett vinni, mindig elengedtek. 

Mit tapasztaltam meg az ápolás során, miben változtam meg?

Nem hittem volna magamról, hogy a halál közelében ilyen józanul tudok gondolkodni, és a feladatokra tudok koncentrálni. Nem hittem volna, hogy a számomra eddig nehéznek tűnő részeket, mint például a tisztába tevés, meg tudom csinálni. Anyatigrisként harcoltam, ha szükségét láttam, például amikor a sürgősségin órák teltek el, és a súlyos állapotban lévő apukámmal nem foglalkoztak… Azt sem gondoltam volna, hogy a halott szüleimet én fogom felöltöztetni, de akkor úgy éreztem, menni fog… nem biztos, hogy szeretném, hogy idegenek tegyék ezt meg.

A türelem, az elfogadás, a mában élés nagyon meghatározóvá vált az életemben. Amikor anyukám a combnyaktörés után hazakerült, sejteni lehetett, hogy ez az utolsó nyarunk együtt. Kiültünk a teraszra, néztük a naplementét, a csillagokat, sokat beszélgettünk. 

Mire tanít a szüleim sorsa?

Példaértékű, sokat küzdöttek, mindent megtettek a gyermekeikért, unokáikért. Úgy érzem, visszakapták a sok törődést, jóságot. Megadatott nekik, hogy úgy és olyan körülmények között teljenek utolsó éveik és a haláluk, ahogy szerették volna: otthon és nem intézetben.

Megtanított arra is, hogy a kőkemény ember mögött, érző lélek van…

Más korban, más elvárások szerint éltek, de édesapám élete utolsó napjaiban igenis megmutatta, hogy milyen érzelmeket rejtegetett. Örülök, hogy ezt is megtapasztalhattam.

A gondozás során, mint legközelebbi hozzátartozó, és a legközelebb élő, a feladatok, a szervezés, intézkedés nagy részét talán én végeztem, de a családom nélkül nem tudtam volna helyt állni. Ez nem egyemberes feladat. Jó volt, hogy összekapaszkodva tettük a dolgunkat. Talán gyémánttá váltunk?