Egy írás név nélkül

Ez itt az ultrahang?
- Az egyik. Honnan jöttek?
- Az onkológiáról - magam is elcsodálkozom a saját hangomon. Úgy koppan ez a szó a kórház kövezetén, mint egy vasgolyó. Próbálom felfogni, hogy ezentúl hozzánk tartozik.

Az életem egy katonai hátizsák lett pár nap leforgása alatt. Sorban hullik ki belőle minden, ami nem létszükséglet. Csak annyi marad, amennyit el bírok hordozni a vállamon. Tegnap este hazarendelt az apám. Az esti misén összetalálkozott dr. K-val, ő írta ki a második ct-vizsgálatot, ezúttal hasi-ct-t, és egy sor újabb vérvételt, amit a tüdőgyógyász asszony nem tett. dr. K a templomajtóban karon fogta az apámat, és visszament vele a kórházba. Ott megmutatta a már megérkezett leleteket, amik elkeserítően rosszak voltak, és mondta, hogy másnap reggel fél nyolckor anyámmal együtt várja őket vissza. Apám, aki azt sem tudta, mit tegyen, anyámnak egy szót sem bírt kinyögni, felhívott hát engem, és megkért, hogy menjek be én is másnap a kórházba. Éjjel érkeztem meg a városba. Apám lenn, az előszobában köszönés helyett a kezembe nyomta a kórházi egyen dossziéba zárt ct- és laborleletet, és visszasompolygott a dolgozószobájába.

Reszketve lapoztam a konyhaasztalon: a véreredményben az egyik érték a plafont verdeste, és a ct-leletben volt egy nyolc centis valami: "hyperdensitas". De jó volna tudni, hogy mit jelent – gondoltam. Basszus, nyolc centi?! Az kurva nagy! A szemem szavanként ugrált a leíráson: ép vesék, máj rendben, vékonybél rendben, petefészkek rendben - ez nagyon megnyugtató … csak az a valami a has közepén, ez a szar nyolc centis izé... és hashártya gyulladás és másfél-két centis nyirokcsomók, az baj?

Csendben surrantam fel a csigalépcsőn mint egy macska, csak a bokám roppant. A nappali sötét volt, a szüleim hálószobájából fény szűrődött ki. Aha. Szóval anyám már lefeküdt, de még ébren van, olvas. Hangtalanul nyitottam ki egykori gyerekszobám ajtaját. Így születnek az árulók - gondoltam magamban, és a sötétben kibújtam a ruháimból.

 

Másnap reggel anyám igencsak meglepődött, mikor meglátott. Már felöltözve ült a konyhaasztalnál, kávét kortyolt és indulni akart dolgozni. Ezen meg én lepődtem meg. Hát apám ennyire nem szól semmiről? Rám hagyja a piszkos munkát? Ettől a pillanattól fogva apámat úgy kerültem, mint egy pestisest, nehogy még a nyakamba sózzon valami új információt, és a "Hát te, kislányom?"-ra elmondtam azt, ami van: apu kérte, hogy jöjjek haza, mert dr. K. vár bennünket a kórházban.
- Dehát mit mondhatna ő leletek nélkül? - kérdezte anyám.
- Kész vannak. Te még nem láttad? - adtam a hülyét. - Ott van abban a dossziéban az előszobaasztalon.
Csönd. Anyám mered maga elé.
- Szerintem nézd meg - mondtam.
Ugyanaz a lapozás, remegés a konyhaasztal felett, mint tegnap éjjel, csak most ketten nézzük a sorokat - a nyolc centis izét, meg a nyirokcsomókat.
- Ez mi lehet?
- Nem tudom. De látod, a létfontosságú szervek mind épek, rendben vannak - próbáltam azzal biztatni, amivel magamat is. Hálás voltam azért, hogy fogalmam sem volt arról, mi fog történni dr. K-nál. Így anyámmal őszintén osztozni tudtam a naiv tudatlanok félelemmel és bátorsággal telített agyalásában, ami abban a pár percben a köré rendeződött, hogy mégis mit kell vinni a kórházba, vajon mi várható ott.

- Kezdődik a daráló - súgja anyám dr. K-ra várva az Onkológián.
Megfogom a kezét.
- Ez most érted van. Baromi rendes lehet ez a pasi. Képes volt vasárnap este visszajönni apuval a kórházba a leletekért. Nem vesztegeti az időt - mondom.
Egy szűk, ablaktalan folyosón ülünk, a reggeli napfény helyett felülről hideg neonsugarak hullanak ránk, a padlóig futó fény-nyalábokat szomjasan nyeli el a sötétzöld linóleum. Megdöbbent, hogy pár lerobbant idős mellett egészen fiatalok is várnak itt mellettünk. Egy okos szemű, mélyen barázdált arcú, cinikus férfi jön-megy az ajtók között orvosi köpenyben. Az ápolóknak magyaráz, szétbagózott hangja érdes ráspolyként reszeli a fülünket. Arcbőre sötét, fehér haja sárgás - mintha mindenébe beitta volna magát a nikotin és a keserűség. Látszik rajta, hogy ő itt a góré. Csak remélni merem, hogy nem ő dr. K.

Aztán nyílik a folyosó ajtaja, és egy magas, őszülő, szinte gyermekien feszes arcú férfi lép be. Egyenesen felénk közeledik, látom, hogy anyám elmosolyodik, mikor meglátja, egymást nézik. Szóval akkor ő a mi orvosunk. El sem hiszem, hogy már nagypapa. Ez minden egyébként, amit tudok róla. Meg az, hogy a rózsafüzér társulat oszlopos tagja. Kiterjedt kapcsolata lehet a holtakkal - villan be hirtelen. Mintha nem is onkológus szakorvos volna, hanem csak egy ember, aki most jött a büféből, egyszerűen leül oda mellénk, és végtelen közvetlenséggel, mégis nagyon fegyelmezetten elkezdi mondani, amit a leletek alapján gondol. Sorban ülünk a műanyag székeken, "mint a verebek a sürgönydróton" - mondaná anyám, ha jobb kedve volna, de nincs. Én vagyok a legszélén, így látom őt is, ahogy rezzenéstelen arccal fogadja dr. K. szavait, mégis szétömlik a rettegés a testében.

dr. K. a szűkszavú orvosok stílusában elmondja, hogy az ilyen laboreredmény ilyen és ilyen rákra utal, de biztosat nem lehet tudni. És hogy a normál tartomány felső határának több mint 40 szeres tumormarker értékével ez itt most nem a Lido di Jesolo, hanem műtét, az is minél hamarabb.

Rémisztő. Nem az, amit mond, hanem az arca. Az, amiről nem beszél. dr. K. pont az ellentéte a tüdőgyógyász főorvos asszonynak, aki röntgen nélkül, egy fizikális vizsgálat alapján anyám nyakába vágott egy halálos diagnózist, a tüdőfibrózist, ami aztán falsnak bizonyult, viszont anyu hetekig a halálra ítéltek tehetetlen feszültségével próbálta túlélni a napokat. Dr. K. arcából lehet látni, hogy nagyon nagy baj van. Dr. K. olyan mint egy katona: nem locsog, nem siránkozik, hogy miért nem jöttünk korábban, most jöttünk, és most tesz meg mindent, ami tőle telik. A következő lépés az, hogy le kell csapolni azt a folyadékot, ami anyám hasában van, mert ennek a szövettanából lehet többet megtudni arról, hogy mi a baj. Egy újabb vérvétel vár még anyámra, és egy ultrahang, ami megmutatja, honnan érdemes a folyadékot levenni. Ez tényleg egy daráló. Őröl beteget, orvost, hozzátartozót, időt, reménységet, utószezonos nyaralást. Anyám bénultan egyezik bele mindenbe.

 

Ülök a folyosón.
- Gumikesztyűt kérek - hallom dr. K. szavát.
- Nincsen. Elfogyott - válaszol egy női hang.
- Jézusom! Megyei kórház, és nincsen steril gumikesztyű... - dermedek meg. - Így nem szúrhatnak bele a hasába! Most kellene felpattanni, berohanni anyámhoz, felkarolni, és azonnal elvonszolni innen - ötlik fel bennem. - És mégis, ugyan hova a nagy büdös francba? - toldom meg rögtön a gondolatom. Rohangálás helyett csak ülök tovább kinn a műanyag széken.
- Rendben. Jó lesz a fertőtlenítő is - válaszol dr. K. a nővérnek, és pár másodperc múlva megjelenik a küszöbön, velem szembefordulva könyékig végigkeni mindkét kezét, alkarját. - Nemsokára megleszünk - szól oda nekem, majd újra eltűnik az ajtóból. A szétbagózott hangú elhalad előttem a folyosón.
- Minden menni fog a patológiára - suttogja dr. K. a nővérnek.
- Nemcsak minta kell?
- Nem. Minden. Az összes levett folyadék.
Dr. K. egy másik ápolóval belép anyámhoz, aki már előkészítve fekszik egy üres kórteremben. Becsukódik mögöttük az ajtó. Imádkozom. Egyebet nem tudok.

 

- Félős? - kérdezi negyed órával később mosolyogva az ápolónő. - Ha nem félős, bemehet az édesanyjához.
Dr. K. már rég kijött, anyu egyedül fekszik odabenn, és néha ápolónők nyitják, csukják a szobaajtót.
- Az nem kifejezés! - gondolom magamban. Én az vagyok, aki egy híradót sem néz végig, mert még tévén keresztül sem bír injekciós tűt látni. Miért ilyen hülyeségeket kérdez tőlem ez a nő, miért nem mondja meg inkább, milyen látvány fog fogadni az ajtó túloldalán? De válaszolás helyett csak beesem az ajtón, és meglátom anyám lágy, fehér hasát egy belebökött százasszög forma tűvel. A tű egy átlátszó csőben végződik, az pedig a kórterem padlójára állított üvegedénybe vezet. Megrökönyödve bámulok az üvegedényre.
- Hát ez volt benned... Fáj? - kérdezem, és óvatosan kihúzom az ágya alatti kis fehér hokedlit.
- Nem. Épphogy nagy megkönnyebbülés.
- Mi ez a nagy tapasz rajtad?
- Kétszer szúrtak meg. Az ultrahangos rossz helyet jelölt meg. Szegény dr. K. nagyon jól akarta csinálni, ezért is kérte az ultrahangot, aztán mikor látták, hogy nem jön semmi, akkor mondta a nővérnek, hogy "hát akkor csináljuk úgy, ahogy szoktuk.", és akkor lett ez a második.
- Hát hogy lehet valaki ennyire balfasz?! Ott a monitor az orra előtt...
- Folyik még? - kérdezi anyám. - És milyen? Én nem látom innen.
- Nem tudom - válaszolom. - Talán még egy-egy csepp. Itt az ágyadnál szinte vízszintesen fut ez a cső, lehet, hogy csak áll benne a lé.
A látvány végtelenül bizarr. Az anyámból kilógó cső opálos színben fénylik a lepedő fehérje előtt. A matrac széléről mint valami óriási undorító szívószál az üvegedénybe torkollik.
- Nagyon furcsa - folytatom. - Úgy képzeld el, mint egy nagyon nagyon hígra eresztett tejeskávét. Jó sok. Szinte teljesen tele van vele az üvegedény. Közel egy liter.
Anyám hitetlenkedik. Leguggolok az üvegedényhez. Nincs szaga. Ha genny lenne, büdös lenne. De nem az. Nyirok? Miért ilyen színe van? Ha barna is van benne, az vér vajon? Ezek mögött a logikus kérdések mögött ott ködlik a tömény irracionalitás, és egyre inkább ráül az agyamra. Mi van, ha anyám valamelyik szerve "szétrobbant"? Tudom, hülyeség, de akkor is. Nem tudom eldönteni, hogy ez a vödör tejeskávé jó vagy rossz. Feltápászkodom a guggolásból, és próbálok értelmesebb témát találni.

- Mikor visszajöttél a vérvételről, és láttad, hogy dr. K. beszél hozzám az orvosi szobában, akkor annyi történt, hogy felajánlotta, ha szeretnénk, mozgósítja az ismeretségeit. A volt évfolyamtársa, barátja vezeti azt a klinikát, ahol ő a műtétet javasolja. Mondtam, hogy nem ismerünk senkit. Úgyhogy köszönjük.
- Persze - szólal meg anyám.
- Azért is mondom, nehogy azon szorongj, hogy valamit itt a hátad mögött beszélünk rólad.
- Köszönöm.
Most anyám simogatja az én kezemet, párnáján fekve úgy néz rám, ahogy a kutyák szoktak. Mélységes bizalommal. Ezen majdnem elbőgöm magam, és nem vagyok biztos abban, hogy megszolgáltam a belém fektetett bizalmat. Épphogy csak emlegettük, megérkezik dr. K. egy nővér kíséretében. Puhán betapintja több helyen anyám hasát, és közben figyeli, hogy jön-e még ki folyadék. Kicsit vár még, beszélget anyámmal, megegyeznek, hogy műtét ügyben akkor az ő lép tovább. Kiveszi a tűt, az ápoló leragasztja a tűszúrás helyét. Dr. K. fogja az üvegedényt, és mintha csak valami konyhai turmixot tartana a kezében, elindul vele kifelé.
- Leviszem a patológiára - mondja, és eltűnik.
- Azt tudod, mi ez mi? - hallom a szétbagózott hangú kérdését.
- Tudom - válaszol dr. K.
- Akkor majd mondd el nekik is!
- Jó!
Állok anyám ágya és a félig nyitott kórterem ajtó között, és balgán reménykedem, hogy csak én hallottam ezt a párbeszédet. Belül ordítozom ezzel a kiégett köcsöggel, hogy mondd meg! mondd meg akkor te, ha már belekezdtél, hogy mi ez a lé. Kívül csönd van. Becsukom az ajtót, visszaülök a kis fehér hokedlire, és simogatom anyám karját.
Jön egy ápoló és vérnyomást mér.