Fájdalmas csodák

Tarjányi Melinda írása

Éppen csak hogy átléptem a felnőttkor küszöbét. Gondtalan gyermekkor, érettségi, pályaválasztás, munkába állás. Csodálatos évek mögöttem, és előttem. Vidámak, boldogok, és egészségesek voltunk. 

Jól emlékszem arra az időszakra, amikor ez a sok csoda egyszerre csak hátat fordított nekünk. Édesanyám éppen kicsi unokájával játszott, amikor a kisfiú a fejét akaratlanul anyukám melléhez ütötte. Édesanyám felszisszent a fájdalomtól, majd a melléhez kapott. Csak azt láttam, hogy hirtelen elsápad. Gyerekeim, valamit érzek a mellemben, közölte színtelen arccal. 

Mindnyájan megrémültünk. 

Innentől felgyorsultak az események. A mammográfiai vizsgálat egyértelművé tette, hogy az akkor 46 éves anyukámnál rosszindulatú daganatot találtak. Ettől a naptól minden megváltozott. Hihetetlennek tűnt számunkra ez a hír. Nem tudtunk konkrétan semmit erről a betegségről, csak annyit, hogy behozza a rettegést a családok életébe. A Rák-szó akkoriban egyenlő volt a halálos ítélettel. Erről a betegségről soha nem beszéltünk, hiszen akkoriban a média sem foglalkozott vele, nem voltak szervezetek, akik ezt felvállalták volna. Igazából a tüdőszűrőn kívül nem igazán szorgalmazták a különböző szűrések fontosságát sem.

Maradt a rettegés, az ismeretlentől, a gyógyíthatatlanról. Talán annyi szerencsénk volt, hogy a baráti körünkben volt egy fiatal, szakmailag nagyon elismert sebész orvos. Az ő kezébe tettünk minden megoldást. Először csak a daganatot távolította el, így pár nap múlva újra együtt lehetett kis családunk. A műtét hét elején történt. Hétvégén jött a telefon, a lesújtó hírrel, hogy következő héten vigyük vissza édesanyámat a kórházba, mert újabb műtét vár rá. Éppen dolgoztam, amikor a műtétet végző orvos hívott telefonon, elmondta, hogy anyukám mellét eltávolították, délután meglátogathatom az intenzív osztályon. Emlékszem, nagyon sírtam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy lesz ezután. 

Akkor még nem volt szívpárna, gyógytorna, lelki tanácsadás. annyi segítséget kapott, hogy elmagyarázták, próbálja a kezét naponta egyre magasabbra emelgetni. Reggelente sírva ébredt, mert alvás közben mindig fuldoklott a saját kihullott hajától. A sugárkezelés sem volt egyszerű. a bőre összeégett, úgy nézett ki mint a pergament papíros. Baba szappanon kívül semmit nem tudott használni, soha többé. 

Tévében, rádióban, ha rákról beszéltek, azonnal csatornát váltottunk. Tabu témának számított nálunk. Akkor követtem el életem legnagyobb hibáját, beengedtem az életembe a félelmet. És ami így utólag, sokszor eszembe jut, a félelmen kívül még mit éreztem. Egy másfajta félelem is megjelent az életemben. Emlékszem, sokáig nem mertem édesanyámat megölelni. Az agyammal hiába tudtam, hogy ez nem fertőző betegség, mégis szinte undorodtam tőle. 

Eleinte sok segítséget igényelt anyukám. Magamra voltam utalva, mivel a nővéremre nem számíthattam. Ahogy teltek a hónapok, évek, úgy kezdett leülepedni a bennünk lévő feszültség. Próbáltuk élni a mindennapi életünket, mintha mi sem történt volna. De a félelem megmaradt. A félelem, ami olyan, mint egy társbérlet, hiszen mindkettőtől nehéz megszabadulni. Megpróbáltunk tovább lépni. 

Hét év elteltével, újabb rosszindulatú daganatot találtak édesanyám nyaki nyirokcsomóiban. Visszatért a rettegés. Hiába próbálkoztunk pozitívan állni a történtekhez, már nem sikerült olyan könnyen felfogni, megérteni, feldolgozni az eseményeket. Édesanyám keményen küzdött, hatalmas akarat volt benne. Hetente járt kemoterápiára. Csodálatos módon a haja megritkult, de nem volt szüksége parókára. Ami a legrosszabb volt, eltűnt arcáról a mosoly. Eltűnt a huncut csillogás a szemeiből, vitte magával a lelkének egy darabkáját. Néha szinte rideg volt, képes volt bántó szavakat vágni a fejünkhöz. Pedig nagyon szeretett bennünket, a szemében folyton ott láttuk a csendes aggódást. A mindennapi cselekedeteivel próbálta velünk éreztetni a szeretetét, mert másképp már nem tudta kimutatni. Csodás anya volt, fantasztikus feleség, és elbűvölő nagymama. A sors megadta, hogy még láthatta első dédunokáját. Akkoriban már fizikailag is meggyengült kissé, de nem hagyta magát legyőzni. Vezette a háztartást, vigyázott a kisfiamra, gondoskodott rólunk. Néma szeretete melegen tartotta a kis családunkat. Mi mindenben támogattuk, úgy szerettük, ahogy csak egy édesanyát lehet. 

Az első diagnózis után huszonegy évvel, ismét daganatot fedeztek fel a másik mellében. A szövettani eredmény negatív volt, tehát szó sem volt rosszindulatú elváltozásról. 

A sátoraljaújhelyi kórházban operálták. Naponta utaztam hozzá, ültem az ágya szélén, tartottam benne a lelket. 

Hiába volt jóindulatú az elváltozás, már ez sok volt. Ott, és akkor feladta. Hamarosan kapott egy agyi infarktust, amitől csőlátása lett. Innentől állandó felügyeletet igényelt. Tudta, hogy beteg, de látszólag küzdött ellene. Soha többé nem panaszkodott, pedig láttuk, hogy komoly fájdalmai vannak. Így telt el az utolsó évünk vele. Fájdalommal, aggódással, csendben. December 13-án aludt el örökre. Karácsony előtt vettünk tőle végső búcsút. Leírhatatlan fájdalmat éreztem. A hiánya elviselhetetlen volt. Haragudtam rá, amiért feladta. 

Halála után két hónappal nálam is rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, a jobb mellemben. Nem voltam képes a gyásszal, és a betegséggel egyszerre megbirkózni. Nekem is küzdenem kellett. Soha többé nem tudtam a fényképére ránézni, nem álmodtam többé, igazából aludni is elfelejtettem. Fiatal volt. Még bőven élhetett volna. 

Hiányát most is erősen érzem. Már hálával gondolok rá. Ő tanított meg küzdeni, megmutatta, hogy lehet túlélni a rákot. Belőle merítettem erőt, végtelen szeretettel gondolok rá. Csodálatos, ugyanakkor fájdalmas és szomorú 22 évet ölelt át a betegsége.