Tanulni és szeretni sohasem késő

Psenyeczky-Nagy Klára írása

Voltam boldog, tudatlan ember, aki semmit sem tud és nem is akar tudni erről a betegségről.

Érintett lettem, megküzdöttem magammal, a betegséggel és a családommal is, majd segítő. 

Erről szólnak a Falevelek 1-2 című könyvekben az írásaim.

13 kemény év után "kipróbálhattam" a hozzátartozó szerepét, mégpedig egyszerre két családtagom estében is.

Nem én voltam az, aki napi szinten ápoltam, látogattam őket a kórházban, vagy kísérgettem a kezelésekre, mégis nagynak éreztem a terhet. 

Fájt és sírt a lelkem, megdöbbentem, haragudtam, tehetetlennek éreztem magamat.

Szomorú és csalódott voltam, mert hiszen minden történhetett volna másképpen is.

Az egyik Szerettem eltávozott a földi világból, - ahogyan mi simontonosok mondjuk „előrement”. Amikor megkapta a diagnózist mindenki előtt eltagadta, de a tünetei láthatókká váltak a család előtt. Elvesztettünk egy egész évet, és már hiába volt az orvosok segítsége.

A másik Szerettem bár tudta, hogy nincs jól, a sok kérés, figyelmeztetés ellenére sem jutott el egy szűrővizsgálatig sem. 

Hiába, senki sem lehet próféta a "saját hazájában".

Amikor "erőnek erejével és némi csalafintasággal elhúztuk" egy szűrésre, kiderült, hogy épp ez volt az utolsó esélye. Végiggondolta a helyzetét, komolyan megtett mindent önmagáért, elfogadta a testi-lelki segítségeket és mára már túlélőnek számít, sőt aktív önkéntes segítő lett belőle.

Hogyan váltam gyémánttá? 

Jó lenne azt mondani, hogy egyszerű és már ismert, kitaposott utam volt, - hiszen végig jártam a magamét, és segítőnek is mondhatom magamat, - de nem volt az! 

Családtagnak lenni az egészen más "szerep"! Kapcsolatokat is terhelő, érzelmi viharokat keltő, embert-próbáló szerep.

Bizony rengeteget csiszolódtam, sok minden megerősödött és letisztult bennem.

Amiket most leírok, azok evidenciának, majdhogynem közhelynek számíthatnak, eldurrangatott frázisoknak hangozhatnak, pedig hidd el kedves olvasó, hogy kicsit sem azok! 

Amikor a mindennapokban meg kellene valósítani ezeket bizony az "kemény dió"! 

Sokféle szándék, akarat és elhatározás feszül egymásnak ilyenkor, amelyeknek a gyökerét, mozgatórugóit legtöbbször nem is ismerjük.

Könnyű azt mondani, hogy "fogadd el", mikor más a tapasztalatod;

Könnyű azt mondani, hogy "legalább te legyél nyugodt", mikor majd szétvet a bizonytalanság;

Könnyű azt mondani, hogy "beszéljük meg, döntsük el", mikor azt sem tudod, hogy kinek, minek érdemes hinned igazán;

Könnyű azt mondani "tegyél meg mindent magadért", mikor már te is holt fáradt vagy;

És könnyű azt mondani "hinni és bízni kell", amikor téged is majd szétvet a félelem.

De hát akkor mit is tehetek én az aggódó, megzavarodott, de nagyon is érintett és tenni vágyó családtag?

Tudnom kell, hogy a családban egy vagyok a többiek között, nem számít a szakemberségem, csak a figyelmem és a tiszteletem, szeretetem visz előre.

A figyelmem azért is fontos, hogy még a "nagy baj" megjelenése előtt észlelhessem / észleltethessem a negatív testi változásokat, ne dőljek be a hárításoknak, szépítéseknek, bagatellizálásoknak, igyekezzek meggyőzni a mellettem élőket az időbeli segítségkérés fontosságáról. Persze ebben a példamutatásomra is szükség van.

Sokat segített, ha sikerült megteremteni azt a légkört, ahol lehet őszintén kimondani a jó és rossz érzéseket, és ki lehet takarítani a rég szőnyeg alá söpört problémákat is. Volt, hogy a családomon belül mégsem sikerült ez a takarítás, ekkor bátorítottam arra, kérjék egy szakember segítségét, de az is megesett, hogy együtt, közösen találtuk meg ezt a segítséget.

Saját tapasztalatból tudtam, milyen fontos, hogy a Szerettem bízzon az orvosában, jó kapcsolata legyen vele. Sikerült megtalálni a megfelelő orvosokat, de ha ez a bizalmi kapcsolat bármi okból nem jött volna létre, akkor el kellett volna mondanom, hogy lehetősége és joga van orvost váltani, másod-harmad véleményt kérni is. 

Számomra a legnehezebbek egyike volt, hogy belássam és elfogadjam, attól, hogy beteg lett még önálló felelősségteljes ember maradt, akinek joga van döntéseket hozni - még az én fejem szerint az életét veszélyeztető módon is. Elfogadni és szeretettel támogatni akkor is, ha nem értek vele egyet, na ez az igazi "próbatétel!

Természetes, hogy aki beteg az a szándékán és akaratán kívül állandóan érzelmi "hullámvasúton" utazik, bizonytalan és ráadásul nehéz, fájdalmas kezeléseket is el kell viselnie. Meg kellett tanulnom, hogyan válasszam szét az ebből fakadó érzelmi megnyilvánulásokat a felém irányuló jogos érzelmektől. Sokat segített, ha "itt és most"-ban tudtunk maradni, és találtunk közös célokat, vagy valamit, ami levezethette a feszültséget. Jó volt, amikor megláthattuk egymásban a teljes embert az előnyös és kevésbé előnyös tulajdonságaival együtt, jól esett megbocsájtani, és humorral elütni a dolgot, sőt nevetni is mérgelődés megsértődés helyett.

Minőségi élet??? A betegség, az elmúlás árnyékában? IGEN, ameddig csak lehetséges tegyen meg mindent, amit szeretne, kapjon meg minden jót és szépet tőlem az, akit szeretek. Biztassam, hogy bátran valósítsa meg a vágyait, gondoskodjak róla, hogy ne szenvedjen hiányt az odafigyelésemből, türelmemből, mert utólag már késő a bánat. 

És mi van az ápoló, gondozó családtag „minőségi életével”? A mai általános gyakorlattal ellentétben ez nem „szakadhatna” egy ember nyakába. Meg kell osztani ezt az embert próbáló többszemélyes feladatot.

A legnehezebb kérdés: "Élni fogok vagy meghalok?" Mindenki halandó. Előfordulhat az is, hogy az távozik hamarabb az élők sorából, aki egészségesnek számít. Nem tudhatjuk, de remélni, hinni és tenni mindig érdemes. Viszont van egy pont, amikor már csak meggyőződés nélküli szavakat tudok mondani, hiú reményeket kelthetek, azaz hazudunk egymásnak, és ezt mindketten tudjuk. Nagy kár az addig szeretetteljes kapcsolatunkat álságos vigasztalással beszennyezni! Megtanultam, hogy a Szerettemnek, aki a "nagy út" előtt áll, megnyugvás, ha elrendezheti itt a földi életében a dolgait. Akkor teszem a legjobbat, ha segítek neki ebben a bármennyire is fájó helyzetben, és félreteszem az elvesztése miatt érzett önsajnálatomat. 

Van, aki a betegsége miatt teljesen visszavonul, és van, aki nem. Annak könnyebb, aki felvállalja a teljes igazságot, és bátran elfogadja a felajánlott segítségeket is. 

A családtagoknak is sokkal könnyebb, ha van a Szerettüknek egy közösség, ahol megélheti az odatartozás érzését, a segítő sorstársközösség megtartó erejét. Érdemes hát vigyázni, hogy ne bújjon be teljesen a "barlangjába", ne szigetelődjön el, akkor sem, ha neki kissé fárasztó már a kimozdulás, vagy abban a tévhitben van, hogy Ő már csak teher lehet a többiek számára. 

Tapasztalatom szerint a fáradtságot ellensúlyozza az örömökkel teli élmény, terhet pedig akkor éreznek a többiek, ha tehetetlenségre kárhoztatjuk őket. Segíteni, „jónak lenni” mindenki szeret. 

Elfogadtam azt is, hogy akkor biztassam Őt a kimozdulásra leginkább, amikor azt akarom hinni, hogy látszólag velem és otthon szeretne maradni. 

Ebben is érvényes a mondás: Több kéz, több erő, több szív több szeretet.