Senki és semmi nem segített

Kiss Ibolya írása

Leírhatnám Édesapám egész betegséglefolyását,…….. mennyire volt kiszolgáltatott helyzetben, hogyan küldték haza az osztályról, hogy 2 hét múlva otthonról vitessük be MRI-re, mert akkor nem az osztály költségvetését terheli a vizsgálat - az egyetemi oktató-gyógyító orvos kollégával tették ezt, „így van ez, ha az ember nyugdíjba megy, leirják” - nyugtatott Ő engem, amikor szóvá tettem.

A nővérek örültek, hisz édesanyám (Ő is az egészségügyben dolgozott) reggeltől késő estig ott volt vele az osztályon, mindenben ellátta. Egy beteggel kevesebb….. beleroskadt, hogy ez történt, így Tőle sem tudtam meg, hogy és mit  tegyek…..

Félév volt, ahogyan Ő azt pontosan a szövettan után megmondta nekünk, tudta, hogy ennyi, szótlan volt, csak ültem mellette.

És igen reménykedtem. Nem, az nem lehet, pöröltem mindenkivel, Istennel, Őt nem viheti el tőlünk, mindig a Jók mennek el, Bátyám után most Ő, neeeeeem!

Műtét után azt mondta a prof édesanyámnak, jól sikerült, gyógyszeres kemót fog még kapni. 

Mégis aztán jött a kiújulás....akkor hogy miként, dühöngtem, a Tisza partján ültem, a folyót nézve üveges szemekkel meredtem a távolba.

Lányom az általános iskolában 7.-es, fiam a soproni egyetemen. 

Augusztusban mondták ki a válást, apjuk a két gyereket szétválasztotta, fiammal akkor megtört a kapcsolat, 

Édesapám októberben lett rosszul, gyötört a bűntudat, hisz Ő a végletekig családcentrikus volt, talán, ha bírom tovább, nem válok el, talán nem lett volna beteg – véltem én magamban. Ő nyugtatott, hogy legyek türelmes, és olyan szeretettel, mind addig, s meglátom, fiam visszatér…. (úgy lett )

Láttam végig, ahogy a nagy daliás férfiember „összemegy”, minden nappal egyre kevesebbet bír megtenni, akár evészet, akár menés, sokat csak ült és hallgatott az én beszélgetős, állandóan tevékeny, szervező Édesapám…..

És jött az utolsó hét, édesanyám mondta, hogy közeleg, és ekkor tudtam meg az én szövettani leletemet-mellrák.

Édesapám várj meg, menjünk együtt, ne hagyj itt – kérleltem magamban de a leletemet csak fiammal – lányommal osztottam meg. Édesanyámnak képtelen voltam még akkor megmondani…..
(temetés után egy héttel mondtam meg).

A nagy nyomás és hő megvolt, amely szükséges a gyémánthoz, ám én nem vagyok gyémánt, másoknak ezzel segíteni nem tudok.

A mai eszemmel, tudásommal már másként csinálnám és csinálom Édesanyámmal. Mégis nagyon fáj, hogy akkor nem így tettem meg ezt a szeretett Édesapámmal….

Ott az onkológián is, az egyetemen is mindenki tudta, mi történt édesapámmal, mégis én egyedül maradtam a saját kemóm végéig. Az első sugárnál (ahova Édesapámat tolták be heteken át minden nap) omlottam össze, akkor kísértek be az onkopszichológus doktornőhöz (nem is tudtam arról, hogy van ilyen a klinikán) s kezdődött a küzdelem 

Én erőlködtem, megyek – ő nem engedett……..vért izzadtam, küzdöttem vagy hallgattam „harapófogóval sem lehett kihúzni belőlem semmit”.

Aztán jött egy levélváltás – találkozás Annával, a könyvfordítás és az első erdőteleki tábor………………………..onnan már a „régi regeásoknak” ismerős a történet…… ilyen voltam, és ilyen lettem.