Komárominé Vajdovics Elvira írása
Gondolkodtam, vajon miért kezd el írni valaki magáról, a gondolatairól, érzéseiről? Tartozik ez a külvilágra? Első nekifutásra a legtöbben azt mondanák, nem, nem tartozik másra. Én is ezt gondolnám, ha párhuzamosan nem futna egy másik program a fejemben. Ez azt súgja, hogy meséljek, merjek mesélni a fájdalomról, a küzdelemről, a pokol bugyrairól, és arról, hogy van fény az alagút végén.
A történet 2020 márciusában indult, amikor a férjemet kissejtes tüdőrákkal diagnosztizálták. Felborult a világunk, fojtogatott a kétségbeesés, a düh, a miért kérdése zakatolt csak a fejemben. Elindultunk azon az úton, amit az orvosok kijelöltek a számára. A nem túl kecsegtető jövőt tudomásul véve, szilárdan mentünk, kéz a kézben előre, hittünk abban, hogy nekünk sikerülni fog, együtt meg tudjuk csinálni! A férjem kitartóan, kemény akarattal tette, amitől gyógyulást remélt. Hitte, hogy ha mindent megtesz, amit az orvosok mondanak, időt nyer. Aki időt nyer, az ebben a helyzetben mindent nyer. Emelt fővel, nyafogás nélkül tűrt mindent, kemoterápiát, sugárkezelést, lelki terheket.
Közben állandó rémképként felettünk repkedett a COVID. Háromszor feküdt COVID-osztályon, egyszer sem volt covidos. A családból négyen voltunk kórházban, utána négy különböző helyen karanténban, elmaradt a fiunk szépen megtervezett esküvője, csapások egymás után…
Tavasszal hallottam Annáról, és az általa vezetett Simonton-csoportról. Utánajártam, és amit megtudtam, az határtalan örömmel töltött el, mert a lehetőség, hogy „beindítsuk a szervezet öngyógyító képességét”, új esély volt arra, hogy a férjem meggyógyuljon vagy legalább időt kapjon. Hatalmas csalódás volt, hogy ő ezt a fajta terápiát nem akarta, a maga módján harcolt, és ez nem az ő útja volt. El kellett hát fogadnom a döntését. Én viszont makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy megismerjem kívül-belül ezt a csodának tűnő dolgot, mert vele ellentétben én nagyon is hittem benne, és úgy gondoltam, talán mégis segíthetek a férjemnek, tőlem hátha elfogadja…
Bár az online csoport csak szeptemberben indult, júniusban meditációs foglalkozásokat indított Anna, az ő segítségével, ide már csatlakoztam. Fontos volt ez nagyon számomra, mert kézzel-lábbal kerestem a kapaszkodókat, a biztatást, a megerősítést. Otthon csak arról beszélgettünk, hogy hogyan csináljuk végig az egészet, mikor lehet vége a kezeléseknek, mikor dolgozhat újra, mit csinálunk együtt, hová megyünk el? Terveztünk és terveztünk. Arról nem esett szó, mi van, ha mégsem sikerül, ha hamarabb vége lesz, mint azt gondoljuk?
Megtapasztaltam: A kimondatlan szavak ugyanolyan fájdalmat tudnak okozni, mint a rosszul megválasztott szavak. A hit, a bizalom nem igaz, hogy töretlen egy ilyen helyzetben.
Erős oszlopként álltam, kívülről megingathatatlannak tűntem, de belülről emésztett a félelem, a hideg futkosott a gerincemen, amikor arra gondoltam, elveszíthetem őt!
Hogyan élhetem ezt túl? Az önző „énem” beindult, mi lesz velem nélküle? Közben pedig szégyelltem magam, hogy ez egyáltalán eszembe jut.
Lelkem viharait sokan próbálták simítani – szerencsés vagyok, mert sok barátom van –, de Anna volt az, akinek voltak olyan mondatai, amik erőt adtak, amik a hitemet erősítették. A meditáció, relaxáció először csöppent bele az életembe ilyen meggyőző erővel. Itt indultam el azon az úton, amelyen most is járok.
Szeptemberben kezdődött az én első Simonton-csoportom, online. Mennyire izgultam, hogy milyen lesz! Kikkel találkozom? Beleillek-e a többiek közé, így, hogy családtagként vagyok ott? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Már az első alkalom után tudtam, jó helyen vagyok, ennek ellenére nagyon sokáig kerestem a visszaigazolást, hogy tényleg valódi tagja vagyok annak a kis közösségnek. Több alkalom után derült csak ki, hogy akik ott ülnek a képernyők előtt, milyen hatalmas harcokat vívnak. Nem erről szóltak a beszélgetések, de szép lassan mindent, ami fontos, megtudtunk egymásról.
Az első pár alkalom után a társam, a párom, elment, vagy ahogy mi mondjuk „előrement”.
Két-három hétig nem tudtam csatlakozni a csoporthoz, nincs is ott már helyem, minek legyek ott – ennyi volt a fejemben. DE jöttek kedves szavak, nyitott szívek, és visszavágytam ebbe a közösségbe. Folytattam a Simonton-módszer megismerését, de tudtam, elsősorban a magam megismerését kezdtem el. Tanultam átkeretezni, nézőpontot váltani, bár elmondtam a csapatnak, ha valaki átkeretezi nekem a társ elvesztését, meghajlok előtte. Nem is próbálta meg senki, de egy idő múlva én kezdtem el rakosgatni a keretdarabokat.
Többen abbahagyták a dohányzást a családban, a barátok között, az indítója a férjem betegsége, elvesztése volt.
Aztán rájöttem, mennyi új embert ismertem meg, akik révén több lettem, akik ajándékként csöppentek az életembe. Kialakult egy olyan hármas-fogatunk a csoportban, ami a feltétlen bizalmon, kölcsönös odafigyelésen, szereteten alapult és úgy megfogtuk egymás kezét, hogy azóta sem engedjük el. Pedig a személyes találkozásig több mint fél évet kellett várnunk. Irénnel és Évivel azóta még két Simonton-tréninget csináltunk végig együtt, támogatva egymást, és megtöltöttük szívünket és a fejünket azokkal az érzésekkel, technikákkal, amit a csoport ereje és Anna szaktudása adott.
Ma már tudok hátralépni, és úgy nézni magamra, mit csinálok. Észreveszem, hol akadtam el (de ha mégsem, biztosan ott vannak a simontonos barátok, és segítenek jól látni magam), tudok figyelni önmagamra, és nem utolsó helyre teszem az „én-t”. Figyelek, hogy jelen legyek a saját életemben, az „itt és most” sokkal fontosabb lett.
Sosem fogom elengedni a férjem, mert itt lesz a szívemben, és mindenkiében, aki ismerte és szerette, de megértettem, hogy az ő útja véget ért, az én vonatom pedig megy tovább, de már nélküle. Ahhoz, hogy ezt ki tudjam mondani, sok idő kellett. Hogy elinduljak előre, még több.
Szerettem volna valamit tenni, méltó emléket állítani szeretett férjemnek, ami nem egy sírkő a temetőben. Ehhez Klári és a REGEA Alapítvány kínált olyan lehetőséget, ami tökéletes volt. Emlékfát ültettünk a gyerekeimmel és a barátaimmal Bükkszentkereszten, ahová mindig is vitt a lábam, szinte megmagyarázhatatlanul. Vonz, és megnyugtat az a hely, a kövek, a tisztás, a fák, árasztják az erőt, az energiát. Ott is rátaláltam egy különleges kisugárzású emberre.
A barátokból álló háló alattam egyre nagyobb lett, megtartott, és megtart ma is, ha elgyengülök.
Ott a kis hársfánál, körülvéve szerető szívekkel, egyértelművé vált, hogy a fát nem, vagy nemcsak Béláért ültettem. Magamért is. Szimbolizálja az életet, összeköti a földet az éggel. Apró kis köveket vittünk a fa tövéhez, üzeneteket ráírva. Én ott azt írtam a kövemre: ÍGÉRET. Megígértem magamnak és Bélámnak, hogy ismét megtanulok élni, örülni, boldognak lenni. Hálás vagyok a gyerekeimnek, mert kősziklaként állnak mellettem, a barátaimnak, akik bizonyították, hogy jóban és rosszban önzetlenül támogatnak. Annának is, aki kinyitotta azt az ajtót, ahol egymás után jöttek azok az emberek, akik értékesebbek mindennél, valódi gyöngyszemek. Velük jött a bölcsesség is, hogy lehet, és kell másképp élni.
Hiszem, hogy nem véletlenül kerültem a „simontonosok” táborába. Amit ott megtanultam, megtapasztaltam, kaptam az gyökeret eresztett a lelkemben. Elkötelezett lettem. Szeretnék segíteni azoknak, akik keresik a gyógyulás lelki útját érintettként vagy hozzátartozóként.
Nehéz évek vannak mögöttem, és sajnos nem tudom visszafordítani az idő kerekét, de azt tudom, hogy a holnapot magamnak kell megírnom, és a mában kell boldognak lennem.
