Kirándulás Bükkszentkeresztre

Kirándulás Bükkszentkeresztre - a REGEA Alapítvány rendezvénye
2017.05.13.

Kislányom már számolta vissza a napokat: mennyit kell még aludni a kirándulásig? De biztos, hogy megyünk? Ő mindenképpen jön- közölte újra és újra, mert hallotta, hogy aggódva vizslatom az előrejelzést, ami heves felhőszakadást, zivatart, jeget és mindenféle rosszat jósolt nekünk aznapra. Előtte sem voltak jóhírek, a szokatlan, késői nagy havazás, és az általa okozott kár, a kidőlt fák miatt járhatatlan utak, megközelíthetetlen települések rémképe, a felázott, sáros föld, amivel riogattak. Mennyi pesszimista ember él közöttünk! Akik ezzel a gondolkodással mennyi örömtől fosszák meg magukat!
Sokan lemondták a mai kirándulást, megijedtek az előrejelzéstől, és a tegnapi viharoktól. Mi pedig elindultunk. Csakazértis. 7.20-kor még zuhogott, 7.25-kor már jött az sms Miskolcról és Egerből, hogy süt a nap. Gyors pakolás, szendvics, meleg tea, váltás ruha, esőkabát. Az a lényeg. Csak optimistán. Cicás hátizsákba színes ceruzák. Lucának meg az a lényeg. Autónk magabiztosan, de szelíden veszi a kanyarokat.

Eleinte harsogó, csodás, buja zöld minden. Aztán jön a döbbenet, a felszisszenés, majd a szívszorulás. Mintha ősz lenne, sok a vörös lomb. A megfagyott, vörös levelek, és az elpusztult fák. És amerre a szem ellát, mindenfelé kidőlt fák. Túl sok. Vékonyak, vastagok, gyökerestül kifordítva, vagy középen kettéhasadva. Látszott, hogy az utakon járni nem lehetett, hiszen egyik oldalon a fatörzsek gyökerestül, a másikon a róluk levágott lombkorona, ágak, de nem kevés, végig feltornyozva, mint a gátak, állják útját a tekintetünknek, és fogják marokra a szívünket.
Gyászol a Bükk, temet. Fiatal utódai és tekintélyes nagyjai kidőlve, vezetékeket leszaggatva, kerítésekre dőlve, táblákat és villanyoszlopokat kidöntve. Nem lehet fájdalom nélkül elmenni mellette. Luca abbahagyta a színezést, csöndben bámul kifelé. Elhal a vidám tréfálkozásunk. Rossz így látni a kedvenc erőforrásomat nagyon. Madarak csiripelnek teli torokból. „Ne aggódj!”- súgja a Bükk.- „Ne aggódj! Rendbe jön majd minden. Én mindig megújulok.”

A hegyek párában, „pipál” a hegy. „Alszik még, köd-paplanja van”- mondja Csaba. „De már kávézik, mindjárt felkel.”- nevetünk. Tanakodunk, vajon jön-e más is rajtunk kívül? Megállunk a bükkszentkereszti parkolóban. Jópár autó és a miskolci csapat már vár ránk. Vidámak, lelkesek. Sorba ölelünk mindenkit, nagyon örülünk egymásnak, a régen látottaknak és az újaknak egyaránt. Jelenléti ívet írunk alá, illetve Samu párjának, Rebekának a tappancsait. Samu, a jópofa 52 lábú százlábú a csapat-kabalánk, és arról nevezetes, hogy tavalyi kirándulásunkon ugyanígy írták alá a résztvevők a tappancsait, ami kevésnek bizonyult, annyian voltak.
Ölelem a meglepetés-embereket, Erzsikét és párját Hatvanból, Adrient és társát Mezőkövesdről. Emesét, az énekesünket, aki, nagy örömünkre, mégiscsak el tudott jönni! A különbusszal érkező teljes salgótarjáni csapatot. És igen, Icust. Icust, aki fogadott testvére iránti szolidaritásból levágatta a haját teljesen. És megengedi, hogy megsimogassák, némi adományért cserébe, ami a feldíszített befőttesüvegébe, és alapítványunk számlájára kerül. Emellett csodás egyen-pólót tervezett és készíttetett nekünk, ma ebben feszítünk, Luca nem kis büszkeségére, hiszen a pólón az általa rajzolt tündérke van.

Elsétálunk a gyógyító kövekhez, ahol Zsolt már vár ránk. Amíg érkezünk, Emese énekel a fa-Madonnánál. Hangja tisztán szárnyal, míg mi körbeállunk, aztán Zsolt halkan mesélni kezd. Megilletődve mesél a székely garabonciásról, aki legutóbb itt járt, és megállapította, hogy ez a hely egy ősi, kör alakú szentély, melynek Mária-köve a női, gyógyító minőség. De van férfi-rész is, valamivel odébb. Mesél István gyógyulásáról, és a hollókról, mesél IV. Béláról és a tatárokról, de ez a történet egész más, mint amit a történelemkönyvekben olvashattunk. Mesél a szokatlan havazásról, ami a „szent” szót tartalmazó nevű, magaslati településeinket borította be, melyek egyvonalban helyezkednek el, és talán nem volt véletlen… Mesél a föld alatti ércek gyógyító kisugárzásáról és a fák stresszoldó szerepéről… Mikor története végére ér, kört formálunk ismét, és egymás kezét megfogva, behunyt szemmel küldjük az energiát, szeretetet azoknak, akik nem lehetnek itt, de fontosak nekünk. Ibolya, Anna, Kata, mantrázom én is, Kriszta, Zsuzsa és a többiek… Peregnek a könnyek a néma ima közben, meghatott a csend, csak a kakukk mondja a magáét, és mókus futkározik vidáman körülöttünk, jó karnyújtásnyira… Emese énekel, és Zsolt is megilletődik, van, aki felzokog Kovács Nóri gyönyörű dalát hallgatva. Közösségünk a végén elénekli a Himnuszt. Aztán elcsendesedünk, ki-ki megkeresi kedvenc fáját, kövét, és elvonulva némán töltődik, meditál.
Mások halkan beszélgetnek. Nagy összeborulásokat, mély öleléseket látunk. Nem tudok szólni a meghatottságtól, és a hálától, de a fa-Madonna és fia pontosan tudja, hogy mit érzek. Kezükben egy-egy szál nárcisz (itt még az orgona is javában virágzik, és Piroska nagy örömére, a pitypang is.), mellettük mécsesek égnek.
Közben meg-megdörren az ég, és körbevesznek a zivatarfelhők bennünket, de felettünk egy kis körben kék az ég és süt a nap. Égi oltalom alatt állunk, jól érezhetően. Egész idő alatt egy csepp eső sem esett. Elsétálunk, ki amerre szeretne, van, aki a kilátóhoz, van, aki Gyuri bácsihoz. Van, aki az üvegmúzeumba, van, aki Fehérkőlápára, és van, aki ebédelni indul. A társaság jó, nagyokat nevetünk, a sztrapacska nagyon finom, és a fél adag is hatalmas… gyorsan múlik a nap.  Lassan ideje búcsúzkodni.
Bükkszentkereszti fa-Madonna és Urunk, hála Neked ezért a mai napért, a bátor résztvevőkért, minden segítő kézért és szívért, az énekszóért és a meséért, az ölelésekért és a nevetésekért, és főként az égi oltalomért! Köszönet Nektek, és jövőre, veletek, ugyanitt!

fva