Futi

Negyven évet húzott le az egészségügyben. Soha nem érezte tehernek a munkáját. Örült, ha segíthetett egy betegnek, örült, ha jó hírt mondott, együtt sírt, ha sírni kellett. Kívülről fújt minden laborértéket, tudta mit jelent, mennyi a helyes tartomány. Ezért is nem hagyta nyugodni az egyik tumormarker. Igaz, épp hajszálnyival volt a megengedett felett, de a két hónappal ezelőttihez képest megint magasabb volt. Nem is az érték aggasztotta, hanem a tendencia. Ez semmi, ne aggódj, próbálta meggyőzni az orvosa, mikor előállt azzal, hogy szeretne egy MR vizsgálatot. Nem indokolt, ne is erősködj. De nem engedett. 

És most itt van a kezében, leírták, kissejtes tüdőrák. A legrosszabb fajtája, biztatta meg az orvos, ha esetleg reményei lettek volna. Pedig hát voltak. Egyszer már bevált, a mellráknál, akkor is azt mondta magának, na és, ha van hát van, majd kiveszik és nem lesz. Pedig hát közel sem volt ennyire egyszerű a helyzet. Akkor értette meg, amikor végigcsinálta a kemót. A sugarat már nem akarta vállalni, de csak ráadta a fejét, legyen meg, aztán vége, élheti végre a régi életét. Óriási pofont kapott. Újra kemóra küldték. Aztán mégegyszer. Akkor értette meg, amikor egy nap két orvos is azt mondta, élje úgy az életét, ahogy neki magának jó. És csak úgy. Akkor értette meg, hogy élete végéig kemót kap.

És azt is akkor értette meg, hogy neki, magának egész eddigi életében sose volt jó.

Egész gyerekkorát, aztán a fiatalkorát is úgy élte, ahogy az apja előírta neki. Az édesanyja próbált kedvezni neki, de hát ő csak egy lány volt, jogai, saját élete csak az öccsének volt. Szinte menekült a házasságba. A szabadságba, ahogy akkor gondolta. De gyorsan kijózanodott. Az apjának ugyan nem volt többé hatalma felette, helyette a férje gyakorolta. Eddigi élete legboldogabb időszaka volt, mikor a fia megszületett. Azt gondolta, végre itt a szabadság, hisz a férjét nem nagyon érdekelte a gyereknevelés, ráhagyott mindent. De ahogy nőtt a gyerek, ez a szabadság is rabsággá vált. Egyre több igényt kellett kielégíteni. Marci ráadásul önző is volt, a végletekig kihasználta őt. Aztán Marci is felnőtt, egy napon bemutatta a menyasszonyát. A két asszony nem szimpatizált egymással. Kicsit se. Mégis végtelenül boldog volt, mikor Kismarci megszületett. Bár a fiatalok kapcsolatának ezzel vége is lett, ragaszkodott hozzá, hogy a gyerek minden hétvégén az apjával töltsön. Gyorsan kiderült, hogy az apja nagyszerűen megvan a fia nélkül, így végül Kismarci teljesen az övé lett minden hétvégén. Boldog volt, ilyenkor minden megaláztatást elfelejtett. Aztán ez is elmúlt, Kismarci kamasz lett, egyre kevésbé szerette a szelíd szigort, egyre jobban a szabadságot. Már tudta, hogy ezekben az években is szolga volt. Szeretettel, de szolgált.

Ült a konyhában, nemrég ért haza az újabb kezelésről. A lakás romokban hevert, látszott, ebben a három napban senki nem törődött a renddel. Maga sem értette, miért ilyen higgadt. Miért nem kezd el azonnal rendet rakni, szellőztetni, mosni, mosogatni… Hisz így szokta. Kicsit morog, mikor hazaér, majd beáll újra rabszolgának.

- Anyukám, felmennék hozzád. 

- Gyere kislányom, várlak, de hát minek ezt bejelenteni. 

- Nem úgy, anyu… örökre. 

- Jaj, gyerekem, hát gyere, de mi lesz a lakással? Ott hagyod nekik?

- Nem, anyu. A rabláncomat hagyom ott.

vitekeszti