Az a csodás olasz nyelv

A Merítőhálóra előkészítésére mindig hagyok bőven időt. Előtte megbeszéljük a feladatlapot, egy-egy pontot többször is.

Kérdik, mekkora legyen az az időtartam, amit áttekintenek. Hát, mondom általában 4-5 év elég szokott lenni.

Katka rögvest megszólalt:

• Na az nekem kevés lesz.
• Jó – mondom – akkor legyen tíz év.
• Kevés…
• Kevés? Hát meddig szeretnél visszamenni?
• Tizennyolc éves koromig.
• Hát az szép hosszú idő – szaladt ki a számon.

Katka nyolcvanegy éves volt akkor. Négy gyereke és tíz unokája között úgy cikázott az országban, mint a villám. Mellette önkéntes munkát végez az onkológián. Szóval mély meghajlás és kalapemelés.

Aztán elkezdte.

Tizennyolc évesen, érettségi után olasz nyelvet akart tanulni. Ha visszaszámoljátok az éveket, sejtitek mennyire volt ez kívánatos az átkosban. Papa azt mondta, szó nem lehet róla, ügyes kezed van, jó eszed, építész leszel. És az lett. Csinálta, amit mondtak neki.

Elvégezte az egyetemet, beállt a helyi építőipari vállalathoz, aztán elment tanítani, szintén építőipari szakiskolába.

Csinálta egészen nyugdíjig, becsülettel.

Az első nyugdíjas napját azzal kezdte, hogy beiratkozott egy olasz nyelvtanfolyamra, persze nyelvvizsgája is lett elég rövid idő alatt.

És itt jött a véletlen szerencse (Isten álruhában, ugye) pont akkor települt pár olasz cég a városba, akik olasz-magyar tolmácsot kerestek. 

Ja igen, és a tíz unokája közül néhány, aki zenélt, hát megint micsoda véletlen, olasz kapcsolatokkal rendelkezett.

Katka azóta is tolmácsol…

vitekeszti