Köteles

Tudom, hogy az Úr nem rak rám olyan terhet, amivel ne tudnék megbirkózni.
Néha azért azt kívánom, hogy bárcsak ne bízna meg bennem ennyire.
Teréz Anya

Megint hasmenése volt. Sokszor előfordult vele, orvos sose látta, a gondozónő csak legyintett, majd elmúlik. Igen, de most kirándulni indultak. Félve szólt, hogy ő most inkább maradna, elleszek egyedül, ne tessék félni. Mit képzelsz hálátlan kölyök, hát semmi nem elég jó neked??? Tudod te mióta szervezzük ezt a kirándulást? Sejtette, tudta, hogy nem róla van szó, a gondozónő nem akar lemaradni a programról. Nem mert többet szólni. Még akkor sem, amikor érezte nem bírja tovább. Épp sorban álltak a busznál, a többi gyerek vette észre mi történt. A gondozónő kirángatta a sorból, válogatott szitkokat szórva rángatta maga után vissza az épületbe. Belökte a zuhany alá. A jéghideg vízen már meg sem lepődött. Amikor meglátta súrolókefét, sírva fakadt. Ne tessék... Csak ennyit tudott mondani. Tudta, minél jobban sír és könyörög, annál tovább sikálja a meztelen bőrét. Befelé nyelte a könnyeit.

Már épp beletörődött a sorsába. Pár nap múlva az izgalom hulláma sepert végig a gyerekek között. Valaki közülük megint családba kerül. Délután jönnek. Nem reménykedett, annyira kicsi és gyönge volt, hogy őt soha még csak meg se nézték, most meg különösen elesett volt. A házaspár már idősebb volt, inkább nagyszülőnek gondolta volna őket. Egymásra néztek a Papával. Gyorsan elkapta a tekintetét, de a Papa csak őt nézte. Aztán megbökte a Mamát, most már ketten bámultak rá. Hiába csivitelt ott száz gyerek, hiába próbálta az igazgató minden eszközzel lebeszélni őket, a sorsa eldöntetett. Vagy őt visszük, vagy senkit, mondta a Papa. És a papa olyan volt, amit megmondott, az úgy volt. Vagy sehogy.

Nagyon szerették egymást, így hárman. Mégis, mégse merte elhinni, hogy tényleg van ekkora boldogság. Évek kellettek hozzá, hogy minden kételye elmúljon. De elmúlt, és minden igyekezetével azon volt, hogy bepótolja gyerekkora elmaradt éveit. A Papa ebben kitűnő partner volt, minden csínyben benne volt, hogy aztán lesütött szemmel egymás mellett állva hallgassák a Mama korholását, ami mindig úgy végződött: na, aztán éhesek vagytok-e? Hát még jó, ahogy a Mama főzött, a vaslábost is felfalták.

Hirtelen telt el az a huszonöt év...

Az ujjai már teljesen elfehéredtek, annyira szorította a kormányt. Egyre kevésbé tartotta jó ötletnek ezt a látogatást. Pedig mennyire lelkesen kezdett neki! Kemény munkával, de végül kilobbizta a pénzt a gyermekotthon lakóinak. Nem is keveset. Megkérdezte ugyan, mire van szükség, de a legtöbb kérést elengedte a füle mellett. Tudta ő jól mi kell a gyerekeknek. Emlékezett rá. Három nagy doboz lapult a csomagtartóban, egy aprócska pedig a táskájában, Neki. Remélte, hogy ott lesz. Félt is a találkozástól, de le akarta végre életének ezt a szakaszát és tudta, enélkül nem megy. 

A kapu a szinte a semmiből termett előtte. Gyerekkorában hatalmasnak és félelmetesnek találta, azt hitte azért, mert olyan kicsike volt. De nem. A kapu most is úgy magasodott fölé mint egy kegyetlen szörny. Butaság, gondolta, de azért kicsit félve hajtott be az udvarra. Ahogy haladt felfelé a lépcsőn megint elgyengült. Vitte ugyan a lába, de meg kellett kapaszkodnia a korlátban, hogy magabiztosabbnak tűnjön a járása. A lépcső tetején már várták. Tudta, hogy a széles mosoly nem neki szól, hanem annak a sok támogatásnak, amit az évek sora alatt juttatott az otthonnak. Régóta hívták, jöjjön el a karácsonyi ünnepségre, de sose volt bátorsága. Most végre itt volt. Vett egy mély lélegzetet, mosolygott. Bent az ebédlőben már állt a karácsonyfa, hatalmas volt, majd a plafonig ért. Mellette még jobban eltörpült a sok apró gyerek. Nézte őket, és próbálta kitalálni, hogy valóban boldogok-e, vagy csak az ünnepnek és az ajándékoknak szól a jókedv. Aztán úgy döntött elhiszi, hogy most már valóban jó itt gyereknek lenni.

Aztán meglátta. Magán érezte a nézést, de nem találta meg rögtön a szempárt, aki figyelte. A gondozónő, most már vezető gondozónő, mosolyogva nézett, intett egyet, és már ott is volt mellette. Nem győzött hálálkodni az évek óta tartó támogatásért, pedig hát, mondta, az emberek nem is tudják milyen nehéz mindent megadni az árván maradt, eldobott gyerekeknek.

Nem ismert meg! Úristen, nem ismert meg... Persze miből is gondolta, hogy mindenkire emlékszik, aki valaha is ott élt. Az emlékek úgy rohanták meg, azt hitte menten elájul. A másik mindebből semmit nem vett észre, csak mondta a magáét.

Hoztam magának valamit, vágta el a szóáradatot. A gondozónő döbbenten hallgatott el. Nekem, nahát, de kedves. Hálásan mosolygott, mikor a kezébe adta a gondosan becsomagolt ajándékot. Mikor kibontotta mélyen megdöbbent. De hát... mit kezdjek én ezzel??? Nedves törlőkendő, nem értem.

- Arra gondoltam, talán használhatná a súrolókefe helyett.

Ezzel otthagyta. Hatalmas megkönnyebbüléssel, szinte repült lefelé a lépcsőn. Leült a gyerekek közé, begyűjtött egy évre való puszit és simogatást. Már tudta, nem utoljára volt itt. Mikor indulni készült újra találkozott a tekintetük. Látta a másik szemében, hogy már mindenre emlékszik. És látta a gyűlöletet is, azt a gyűlöletet, ami soha nem lesz képes megérteni a nagylelkűséget.

De már nem volt hatalma felette.

vitekeszti