Icus

Hagyj fel azzal, hogy arra panaszkodsz a Te Istenednek, hogy mekkora vihar vesz körül! 
Inkább mondd a Te viharodnak, hogy mekkora Isten áll mögötted!

Fáradtan dőltem hátra. Végre újra a Bakonyban… nagyon vártam ezt az egy hetet.

Már mindenki elhelyezkedett. Boldog csivitelést, nevetést hallottam mindenfelől. Jó volt. Már ettől boldog voltam. De sok volt kicsit az a háromszáz kilométert levezetni, figyelni a többi autóra, mindenkire. Gondoltam tudok kicsit ejtőzni vacsora előtt. Hát… nem. Megjött Erika, az összeírósasszony, ahogy a többiek nevezték. Újra körbejártam a lányokat (alig volt valaki hetven év alatt).

• Na, kedveseim. Itt van Erika, le kell jelentkeznünk. A konyhában írja össze a társaságot, iratokkal, zárójelentéssel menjetek át, ott kaptok ágyneműt is.
• Én nem hoztam zárójelentést – mondja Icu – tudod, hogy én nem vagyok érintett.

Nem, tényleg nem, szerencsére. Icunak egészen más bajai voltak. Az viszont bőven. Mégsem kesergett soha, jóval túl a hetvenen hihetetlen tudatosan élt. Túrázott rendszeresen, minden gyógynövény a barátja volt. Nemcsak ismerte, gyűjtötte is őket, sőt fogyasztotta is. Mindenféle masszázstechnikát ismert, amit tudott saját magán is művelt, de másokon is szívesen segített. Utazott külföldön, belföldön, mindig volt társaság. Még autót is vezetett, évente egyszer, mikor a rokonainál volt egy hónapig. Sose ért rá, folyton volt valami programja. Egyedült élt, de nem volt magányos egy percig sem.

• Nem baj Icuka, Te vagy az egyik kísérő. Ha meg kérik, akkor elküldöd postán.
• De én nem vagyok daganatos… – ehhez ragaszkodott.
• Tudom Icuka, azért mondom. Kísérő leszel.
• Bár igaz, hogy amikor elszakadt egy izom a karomban, no ez már elég régen volt, vagy öt éve,

utána nekem lett egy csomó, itt, hónaljban. De az az izomszakadástól van.

Csend lett hirtelen. Sokakban lejátszódott újra, hogy kezdődött… A csomó, amit nem tudtak mi. Várták hogy elmúlik, de nem, makacs volt, maradt. Esetleg nőtt. Aztán végül mégis orvos, vizsgálat, diagnózis… műtét, sugár, kemó… Közülünk, akik ott voltak, sokan végigjárták az utat.

Az első döbbenet után aztán körbevették Icut.

• No mutasd csak!

Nézegették, vizsgálgatták.

• Hát, azért ha hazaértünk mégis mutasd meg orvosnak. – hangzott el a sokat megéltek diagnózisa.

Aztán ahogy jött, el is múlt a riadalom. Jöttek sorban a kirándulások, az elmaradhatatlan esti kocsmázások, a túrák a halastóhoz, kártyacsaták, masszírozások, reggeli tornák, esti tábortüzek. Aki arra járt, nemigen hitte, hogy daganatos betegeket lát. Harsogott a tábor egész nap a kacagástól.

Ahogy hazaértünk, alig egy hétre rá, hívott Icu. Gondoltam elmondja százegyedszer is, mennyire jól érezte magát. Mosolyogva vettem fel a telefont.

• Szia Icuka! – mikor nem jött rögtön válasz már tudtam.
• Esztike, mellrákom van…

A következő fél órában még legalább öten-hatan hívtak. Nem, nem a sajnálat, meg az ugyemegmondtam miatt. Szépen alakult a védőháló Icu körül. Mindenkinek megvolt a szerepe, ki hívja a labort, ki megy vele, ki a legjobb orvos, ki lesz aki kisír egy nagyon közeli műtéti időpontot, nem engedték el a kezét. Egy hónap múlva műtötték. Kicsit ugyan félt, megriadt ettől a tempótól, de ment az úton előre. Ment azzal, aki fogta a kezét. Velünk.

Csak a haját siratta, a gyönyörű haját, a büszkeségét, ami ki fog hullani. De Icu szép volt parókában is, szép volt egy centis hajjal is. És szép most is.

Még mindig ugyanannyit beszél. Sokat. 

Most boldogan hallgatjuk. Soha, senki nem szól rá, hogy elég. Dehogy elég… 

vitekeszti