Gyöngyök, barátok és kövek

Érdekes nap volt, gazdag és élménydús. Ma délután Melinda szakértő vezetésével gyöngyszövést tanultunk a miskolci csoporttal. Húzkodtuk a fonalat a keret apró lyukaiba, nevettünk, mert otthon maradt a szemüveg, fűztük a gyöngyöket, ami potyogott mindenfelé, nevettük, hogy mekkorát esnek majd a szétgurult gyöngyökön a dolgozók a reggeli értekezlet során, igazgattuk, kötöztük, és fontuk. Gyönyörködtünk benne és bosszankodtunk rajta, tanácstalankodtunk, és nevettünk, mert Melinda angyali türelemmel százszor is elmagyarázta, de mi százegyedjére is megkérdeztük, hogy kell… nem ment a cérna befűzése a tűbe (szemüveg nélkül nem is csoda), amire a varázsige ismét nagy nevetést váltott ki… (kapd be és nyald meg, mármint a cérnát)…

Emese elmesélte közben, hogyan nyerte meg az amatőr népdal-versenyt Kistokajban, amihez lelkesen gratuláltunk neki, Anna pedig elmondta, mennyire szeret így kreatívkodni, és ez milyen jól eltereli a gondolatait…mi pedig örömmel hallgattuk, és arra gondoltam, milyen büszke vagyok Emesére, hogy bátran elindult a saját útján, és sikere van… és arra, hogy bármit megadnék, ha Annának nem kéne miről elterelni a gondolatait… Klári is meggondolta magát, és elkezdett alkotni, látva ügyetlenkedéseinket, és kiderült, hogy profi szövő, és annak idején a fiával gyakran szőttek odahaza. 

Arra gondoltam, milyen jól összekovácsolódott kis csapat ez, barátok és sorstársak egyben, és hálát éreztem, hogy részese lehetek a csodának, egy-egy ember örömteli változásának, egy-egy barátság kialakulásának, egymás támogatásának, szeretetének… 
Foglalkozás után a Bükk felé vettem az irányt, mert nagyon szerettem volna betérni Bükkszentkeresztre, megnézni a köveket, és felidézni a legutóbbi csodás kirándulásunk apró részleteit… Útközben nagy örömmel láttam, hogy a vörös lombok elkezdtek zöldülni kifelé, és a Bükk, ígéretéhez híven, ismét megújítja önmagát… Még mindig temérdek a kidőlt fa, de már elkezdték őket összehordani, elszállítani, feldolgozni. Még összeszorul az ember szíve a látványra, de már balzsamos akácillat száll, és gyógyírként hat a harsogó madárdal is. A levegő borzongatóan hűvös, és már mindenfelé rengeteg a zöld. 

A gyógyító köveknél mintha még több kidőlt fa lenne. Mintha kör alakban vennék körbe a tisztást. A nagy oltárkőnél a két csavarodó fa törzse egymásra dől, egymást támogatja, éppen úgy, mint csoportunk tagjai. Leülök kedvenc kövemre, és hallgatom a zajt, a zúgó fűnyírót, az üldögélő házaspár harsány nevetését. Szinte fáj a sok zaj. Emlékezem. Itt ült Icus, itt rajzolgatott Luca. Itt állt Zsolt, és itt formáltuk a kört… egymás kezét fogva, csöndben kérve itt küldtük az energiát a többieknek, a hiányzóknak, a betegeknek… 

Mögöttem harkály kopog szorgalmasan, és valami motoszkálás hallatszik az avarban. Óvatosan megfordulok, de elkéstem, a kisegér gyorsan elszalad a hátam mögül. Felállok. Nézelődöm, épp olyan a hely, mintha óriások vagy vad erők verekedtek volna egymással, vad dulakodásuk közben felborítva, összetörve mindent… a földön tűlevelek, apró és nagyobb fenyőtobozok, ágak… Megkönnyebbülten látom, hogy a pad, amelyen szoktunk üldögélni, épen maradt, csakúgy, mint a vékony bükkfa, amelynek közben olyan jól neki lehet dönteni a hátunkat… Leülök, és nekivetem a hátam. Behunyom a szemem. A fűnyíró elhallgat, a házaspár is elment. Fohászkodom. Kérlek, segíts a mindennapok közben… adj békét nekem… Behunyt szemem mögött különös látomás támad, az oltárkő helyén vakítóan felragyogó, 3 ágú, egymásba csavarodó sárgásvörös fénycsóva… spirálisan felfelé forogva. Körülötte rengeteg ember, egymás kezét fogva… mély békesség önt el, közöttük állok, közéjük tartozom. A képzelet még sokáig fogva tart, a békesség egyre erősebb bennem. Mélyet lélegzem a hűvös, tiszta fenyő-illatból. Ideje indulni, magammal vinni a békességet. Talán kitart egy darabig. 
Ma is jó volt veletek, ma is tanultam valamit… nemcsak a gyöngyszövésről… egymásra figyelésről, barátságról, bátorságról…és magamról. Hála érte.

fva