2.9 Gazdagságunk
Sokszor elfeledkezünk róla, milyen gazdagok vagyunk… Könnyű elfeledkezni, ha pörgetjük a mókuskereket ezerrel. Ha fáj a test vagy a lélek… Ha embert próbáló a hőség, a munka, a kolléga, a család….. Gazdagságunk akkor tűnik azonnal a szemünkbe, ha már NINCS, ha elveszítjük. Az egészséget, a fiatalságot, a lendületet, az örömöt… az életet.
Sétálunk. Máskor itt mindig megállunk üldögélni, meditálni, bámulni a mókusokat és belélegezni az erdő tiszta, illatos csendjét. Most nem lehet, mert megesznek a szúnyogok. Barátnőm társasága mindig öröm, a völgy, a rét pedig gyönyörű. Ezerféle színű apró mezei virág ragyog ránk szerényen a fű közül, sajnálom, hogy nincs nálam fényképezőgép. A szamóca már leérett, de a kakukkfű illatozik, ahogy csak bír. Megjelenik a holló, régi barátunk is, aki mindig körberöpül felettünk, ha itt járunk. Korrogása úgy hangzik, mintha nevetne. Szinkronizálom: „Milyen ostobák is vagytok ti, földi lények! Kergetitek a boldogságot, és nem vesztitek észre, hogy milyen gazdagság van a kezetekben!” Nevetünk.
Valahol a távolban zivatarokkal érkezik már a lehűlés, nagyon várjuk, a szokottnál is tikkasztóbb a hőség. Még leszedem a málnát, epret az eső előtt, behozom a teknőst, és lefotózom a rózsatengert is, mert ha szétverte a zivatar, már nem az igazi. A teknős habzsolja a lóherét, olyan mókásan gyűri be apró nyelvével, és lelkesen falja az epret is. Majd sietve búvóhely után nézne. Ládájába füvet gyűrök, és beviszem a házba, ahol a legkisebb veszi pártfogásba. Most nem szívesen jön ki, strandoltak ma a bátyjával, pontosabban ott volt az évzáró. Ilyen évzáróról álmodik minden kisdiák, ahol lubickolni lehet és az igazgató bácsi egy üveg szétfröcskölt pezsgővel (és egyetlen mondattal) zárja le a tanévet. Kicsit le is égtek. Forró és nehéz a levegő. Üldögélek a kinti padon, bámulom a teknőst, közben a macska hozzám bújik, kezemre teszi a mancsát, mintha mondani akarna valamit. Dorombol, nyávog, puha szőre simogatja a bőrömet, ahogy hozzám simul. Megcirógatom a buksiját. A szúnyogok vadul hancúroznak körülöttem. Befelé indulok.
Dörög, villámlik, leszakad az ég. Ülünk a vacsora körül, minden ablak nyitva, friss, hűvös esőillatú levegő mozdul. Az áram ki-kimaradozik. Nézem és hallgatom őket, akiket a legjobban szeretek, és arra gondolok, milyen gazdag is vagyok.
fva