Édesapám emlékére
Dr. Sipos Mihályné Marika írása
Közel negyedszázada találkoztam családomon belül a gyilkos kórral.
Akkor 42 éves voltam, éppen a világmegváltó korszakomban. Életünk a teljes családunkban egyensúlyban volt.
Édesapám, aki nálam magasabb polcon volt, mint az Isten (ő volt a második), akiért születésem óta rajongtam, aki magas, jóképű, életvidám, életerős ember volt, elkezdett betegeskedni nyáron. Már mindenét vizsgáltak, de Budapesten is csak arra jutottak, hogy talán a bácsi egy kicsit szimulál! Tehetetlen voltam, pedig mindenhová intéztem a vizsgálatait.. Ugyanakkor már egy lelete jelzett a tüdején egy foltocskát, de őszig nem tulajdonított senki jelentőséget ennek. Novemberben felgyorsultak az események, nem múló köhögése miatt röntgen, a leletre pirossal írták rá, hogy azonnal Mátraháza.
Orvosunk leültetett, s kérdezte, mennyire akarom tudni az igazságot. Mondtam, hogy teljes mértékben (Istenem, mintha csak tegnap történt volna!), s ő akkor, mondta, hogy tüdőrák, 3-6 hónap, esetleg egy év, amire még számíthatunk. Nálunk ez 1 hónap és 21 nap volt!
Bizonyára ilyen érzés lehet az is, amikor valakit jól fejbe vágnak!
Elbotorkáltam, tudom vánszorogtam, s a doktor úr utánam küldte a barátnőmet, hogy szükségem lesz rá. Munka után a férjemmel első utunk az öcsémékhez vezetett, berohanva hozzájuk a nyakába borulva mondtam, hogyapu rákos! S csak ezután vettem észre az asztalukon a vázában a hatalmas vörös rózsacsokrot. Mit ünnepeltek? - Ma vagyunk 10 éves házasok!- mondta. Hát sikerült emlékezetessé tennem!
Otthon még anyukámnak nem mondhattam el, mert apu mindig ott volt.
Másnap Mátraháza, majd vissza Eger, CT. Megengedték, hogy nézzem a felvételt, de nem szóltak semmit, de nem is kellett, a kép elmondott mindent.
A kezelőorvosa tájékoztatott, hogy nincs sok idő hátra, amit lehet megtesznek, de előrehaladott a tumor. Néhány cigit apu elszívhat, már nem árt, erős dohányos volt. Életemben ilyen örömmel még nem vásároltam cigarettát, mint akkor neki. Ő még akkor nem tudta, hogy mi a baj.
Mindannyian romokban voltunk, de ő ezt nem láthatta. Kértük, engedjék haza ha lehet, itthon haljon meg.
Éppen dolgoztam, két telefont vártam. Az egyiket a kislányomtól, aki Debrecenben az utolsó államvizsgáját tette, s a másikat aputól, aki a röntgen eredményre várt még mindig Mátraházán. Megcsörrent a mobilom, belekiabált boldogan a lányom: Anya túl vagyok! Sikerült!
- Várj kicsim, biztos nagyapád hív, egy pillanat, tartsd!
- Kislányom, gyertek értem - mondta apu, két hétre mehetek haza, megvan minden eredményem tüdőrákos vagyok!
-Várj apukám, az unokád vonalban van, mert sikerült az utolsó államvizsgája!
Fiatal kolléganőm közben bejött, mindent hallott, letérdelt a lábamhoz, ráborult a térdemre, s némán zokogott. Amikor megsimogattam a fejét, megkérdezte: Hogy lehet ezt kibírni?
Igen, hogy lehet ezt kibírni? Hogy lehet az édesapámat három nap múlva a 70. születésnapján felköszönteni, amikor már ő is tudja, hogy talán csak hetei vannak hátra? Mit tehettem, amikor naponta láttam, hogy amit apu megkíván, anyukám azonnal elkészíti, de már nem eszi meg, rá sem tudott nézni?
Csak annyit tudtam tenni, hogy hazáig gyalogoltam, s sírtam, sírtam. A szüleim a szemem láttára, napok alatt elsorvadtak.
Aztán úgy alakult, hogy 3 napra elutaztunk a családommal. Apu nagyon jó állapotban volt, vidám, mint régen, amikor elköszöntünk.
Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Mintha csak elküldött volna a közeléből.
Másnap délelőtt jött a telefon, hogy apukám békésen elhunyt.
Érdekes volt, mert a hír érkezése előtt a reggeliző terasz furcsa fényárban úszott, s emlékszem végtelenül nyugodt voltam, s nyugodt volt minden. A rettenetes hír, amit anyukám közölt, kiütötte alólam a lábaimat, csak ültem a földön, s szerintem én is meghaltam.
Csak bámultam magam elé, sajnáltam a gyerekeimet, a férjemet, anyut, a tesómat, de leginkább magamat. Mai napig a fülembe cseng, ahogy apu mondta: "vigyázzatok anyátokra!"
Azonnal hazaindultunk, szakadó esőben hazáig. Addigi életem leghosszabb útja volt. Nem tudom mi, de valami kiüresedett bennem.. Olyan voltam, mint egy robot.
Hálás voltam a nagymamáimnak, akik által kiskorom óta megismertem a halált, a temetéseket, a gyászt, a szertartásokat, mert mentem velük. Láttam, hogyan viselkednek a családtagok, hogy támogatják egymást. Ennekköszönhetően a temetőben tudtam fogadni az édesapámat, oldalamon a férjemmel, még meg tudtam simogatni, láthattam mosolyogni. Ez a kép megmaradt bennem.
Nem sokkal a temetés után Erdélybe utaztunk. Nem is akartam menni, de anyu rám parancsolt, hogy igenis el kell mennem. Az ottani emberek, a táj, a templomok mind misztikusan hatottak rám. A kedves barátaink, akikkel utaztunk, mind tőlem idősebbek voltak, s gyermekükként törődtek velem. Ott Erdélyben olyan emberi a halál, úgy segítettek a lelkemnek, hogy szinte éreztem a megnyugvást.
23 éve még nem hallottunk annyit a rákról, mint sajnos manapság. Akkor más volt a gyász is. Ösztönös volt, méltóságos, nem akart tőle gyorsan szabadulni senki. Én is az elmúlást jobban az élet rendjének fogtam fel akkor, fiatal is voltam, a családomon belül is, és a munkahelyemen is rengeteg feladatom volt.
Anyukám, aki egy picike, törékeny asszony volt, hihetetlen erősnek tűnt- gondoltam én, de most már tudom, hogy úgy viselkedett, mint a legtöbb anya, óvott, védett bennünket a fájdalomtól. Soha nem sírt, nem panaszkodott előttünk. Most már azt is tudom, hogy mindent befelé nyelt, magába fojtott.
Az élet ment tovább, de nekem apu rettenetesen hiányzott, illetve hiányzik most is. Szeretek róla beszélni, gondolatban sokat vagyok vele.Időnként elképzelem, mi történhetett volna még, ha nem "költözik el". Furcsa, hiszen négy év múlva töltöm be én is a 70. évemet.
Huszonegy évig voltam félárva, most már másfél éve árva, három éve az öcsém is elhunyt. Igazából a "gyökereimből" már senki nincs, csak az emlékek, a fotók, a tárgyak. S mégis boldogság szeretteimre gondolni,időnként érzem, itt vannak velem, segítenek. Vagy apu hangját hallom,
vagy teljesen véletlenül, olyanokkal találkozom, akik ismerték őt.
Olvastam, hogy " a gyász nem szűnik meg, csak körbefonja az élet".
Ez így igaz. Az biztos, hogy tudatosan törekedtem arra, hogy talpon maradjak, ne nyeljen be a fájdalom. Az utóbbi években - az öcsém halála feldolgozása kapcsán - elkezdtem foglalkozni a gyászmunkával, a gyászfeldolgozással. Idősotthonban önkéntes munkát végeztem, ahol főként
idős, demens emberekkel foglalkoztam, énekeltünk, rajzoltunk, nyírtunk, számoltunk, táncoltunk, játszottunk stb., s nagyon boldogok voltunk együtt. Ott a sok idős néni, bácsi annyit törődött velem, hogy úgy éreztem, van sok apukám, sok anyukám!
Nem hiszem, hogy a halál elválaszt egymástól. Már nem érzem vesztesnek magam, olyan képességeket kaptam, hogy bátran segítek gyászolóknak, az elesetteknek. Meg tudom látogatni a haldoklót, tudom fogni a kezét.
Apukámtól indultam, messzire jutottam. Ez az én El Caminom.
Ezen az úton találkoztam sok segítő emberrel, sok orvossal, új barátokkal, s egy csodálatos pszichiáter doktornővel, aki, ha kellett, "fogta a kezemet".
A szívem tele van hálával, szeretettel, s most már békével is!
