2.13 Karácsony otthon

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

(Ady Endre)

A régi fényképalbumot nézegette. Megakadt a szeme egy fotón, Édesapa kezét fogva taposta a havat. Nagy küzdelem volt, a hó majd’ a derekáig ért. Karácsony táján lehetett, akkor mindenki itthon volt, jutott idő olyan haszontalan dolgokra is, mint a szánkózás meg a hóember építés.

Karácsony…

Milyen más volt régen, mikor gyerek volt. Mindennek megvolt a sora. Karácsony napjára már nem hagytak munkát, csak a fát díszítették, meg a konyhában volt némi sürgés-forgás. Alig várta, hogy a díszek előkerüljenek a dobozból, mindegyiket ő akarta a fára rakni, csak hogy megfoghassa azokat. Aztán fehér cérnára felkötözték a szaloncukrokat, majd a gyertyákat, később az égők és a csillagszóró is felkerült. Utána mindig kimentek Nagyapához, ott is segíteni kellett a díszítésben. A konyhában jó meleget adott a masina, Öregmama mindig túróslepényt sütött ilyenkor. Ott helyben kellett belőle enni, haza nem vihette, ezen a napon semmit nem adtak ki a háztól. De nem is bánta. Mire végeztek épp elkészült otthon a vacsora, Édesanya is végzett az ajándékok csomagolásával, mind ott voltak a fa alatt. A vacsora hosszú évekig savanyú bableves volt meg mákos guba. Ettek még diót, almát. Az asztalon volt egy kistányér, arra mindenki mindenből tett egy falatot. Ez az angyaloké volt. Ezt aztán Édesanya becsomagolta, és eltette egy egész évre. Úgy tartották, ha valami nagy baj van a családban, tűzre kell dobni a csomagot, ezzel kérjük az angyalok segítségét. Az almát mindig annyi felé vágták, ahányan ültek az asztalnál. Ez mindig a családfő dolga volt, mondta az intelmet is hozzá: ha valaha bajba kerülsz az életben, mindig arra gondolj hányfelé vágtuk karácsonykor az almát. Akkor a Jóisten megmutatja a helyes utat. Vacsora után bontogatták a fa alá tett csomagokat. Édesapának fontos volt az ajándék, már hónapokkal előtte töprengett mivel lepje meg a szeretteit. Tettetett morgással vitte Édesanyát mindenfelé vásárolni, közben árgus szemekkel figyelte mit ejt ki a száján, mire vágyik. A legemlékezetesebb talán a rubinköves pecsétgyűrű volt. Na jó, nem biztos hogy rubin volt, de mindenképp piros. Édesapa mindenféle fondorlattal leimádkozta Édesanya gyűrűjét az ujjáról, hogy méretet vegyen. Másnap megvette a vágyott rubinköves gyűrűt. Utána hetekig gyűjtötte a kisebb nagyobb dobozokat, majd karácsony délelőttjén bezárkózott a gyűrűkkel meg a dobozokkal és elkezdett csomagolni. Először egy épp beleillő dobozba tett a gyűrűt, szép papírba becsomagolta. Aztán egy nagyobba, egy még nagyobba, azt egy még nagyobba… a végén akkora lett, hogy alig fért be az ajtón. Jókat kuncogtak, mit szól majd Édesanya ha elkezdi kibontani. A harmadik doboznál már kicsit bosszús volt ugyan, de mikor meglátta a vágyott gyűrűt, végtelenül boldog volt. Egész életében hordta. 

Mire az éjféli misére indultak, már igen hideg volt. De nem bánta, fogta Édesanya és Édesapa kezét, boldogan ugrált a hóban. Mikor hazaértek már jól megéheztek, mindig ettek pár falat kolbászt, szalonnát, hisz akkora már véget ért a böjt. Karácsony többi napján mindig együtt voltak. A szüleinek végre jutott idő egy-egy rövid pihenésre, aztán Édesapa megkérdezte, hát sose szánkózunk má’? Mindig csuromvizesen értek haza, nagyokat estek a hóban, aztán meg is hemperegtek benne. Édesanya csak szörnyülködött, jajmegfáztatok, csakbetegeknelegyetek, és főzte a teát literszámra, Édesapának rumosan, neki igazi citrommal. 

Boldogok voltak. 

vitekeszti

Áprily Lajos:

Karácsony-est

Angyal zenéje, gyertyafény – 
kincses kezem hogy lett szegény? 

Nem adhattam ma semmi mást, 
csak jó, meleg simogatást. 

Mi győzött érdességemen? 
Mitől csókolhat úgy kezem? 

Simogatást mitől tanult? 
Erembe Krisztus vére hullt? 

Szemembe Krisztus-könny szökött? – 
kinyúló kézzel kérdezem. 

Áldott vagy a kezek között, 
karácsonyi koldus-kezem.