2.11 Karácsony
Isten ujjlenyomata
Egy csodálatos zsidó példabeszéd szerint mielőtt egy gyermek a világra jön, Isten minden tudást és bölcsességet belétölt, amire élete során szüksége lesz. Aztán Isten a gyermek ajkára szorítja az ujját és azt mondja neki: „pssszt”, és abban a pillanatban létrejön köztük egy titkos egyezség. A történek szerint azért van kicsipkézve az emberek felső ajka. Az Isten ujjlenyomata. De az idők során ez a tisztaság és bölcsesség valahogy megkopik. A gyerekek beilleszkednek a társadalomba, tapasztalataik alakítják őket. Az élet mássá teszi őket. (…) A te feladatod tehát egyszerűen csak ennyi: bízzál az ösztöneidben, emlékezz a titkos egyezségre, és szerezd vissza a bölcsességet, amely amúgy is a tiéd volt.
(Daniel Gottlieb)
Idén egészen korán kezdte a karácsonyi készülődést. Ahogy a terítőt lecserélte az ünnepire, észrevette a dobozt, egészen hátul, megbújva. Kézbevette és kinyitotta. Ott volt benne ugyanúgy ahogy tavaly megkapta, minden. Egy kicsi zokni, egy aprócska babaruha és az ultrahangos fotó.
Elöntötték az emlékek.
A tavalyi karácsony. Egy nehéz év után voltak. Örültek egymásnak, az ünnepnek. Boldogan bontogatták az ajándékokat. Ezt a legkisebbet hagyta a végére, biztos volt benne hogy valami finom csokoládé lapul benne. Kicsit el is feledkezett róla. De anya, még van egy ajándékod, meg se nézed? Ohhh, dehogynem. Levette a doboz tetejét és kipottyan a könny a szeméből. Abban a pillanatban megérezte hogy van még valaki a szobában. Tudta, hogy az a kis Lélek, aki hozzájuk készül megszületni ott van. Nem akart megszólalni, minden porcikájával érezni akarta a pillanatot. Azt, ahogy megszületik a kapcsolat kettőjük között.
Csodás időszak volt a babavárás. Látni mindenki boldogságát, érezni hogy egyre erősebb a kapocs egymás között. A születés tervezett volt, így kellett lennie. Azon a napon, amikor gyermek, anya, nagymama és család egyszerre született sok minden értelmet nyert. Az aggódás a boldogság fölé kerekedett, csak ő tudta, csak ő értette ezt a misztériumot, a születést. A szívében érezte hogy minden rendben van, és lesz, de a végtelen nyugalmat csak akkor érezte, amikor meglátta Őt. Nem lehetett eleget csodálni.
Ahogy ott ült a kórházi folyosón azon gondolkodott kit hívjon fel először. Annyi mindenki megígértette vele, hogy rögtön szólni fog. Hálát adott a Teremtőnek, hogy ennyien osztoznak az örömében. Akkor, és azóta is. De hálát adott azért is, hogy barátai, jó ismerősei ott voltak a szülőszobán, már előre úgy intézve, hogy aznapra oda legyenek beosztva. Nem lehetek elég hálás, ismételgette, de csak mosolyogtak rajta.
És a csoda folytatódott. Most már itt, a Földön, ez a kis Lélek elkezdte a tanítást. Megmutatta, amit már oly rég elfeledtünk, hogyan kell élni. Pedig nem nagy dolog. Csak élni kell, úgy ahogy az ösztöneink, de legfőképp a szívünk diktálja. Kinevettek? Azt mondjátok nem lehet?
Ó dehogynem…
vitekeszti