A közösségről

Egész életemben szerettem a közösséget, soha nem voltam egyedül. Ott volt a családom, rokonaim, barátaim, iskolatársaim, és később a kollégáim. Boldog embernek hittem magamat. Szabad ember voltam, kötöttségek nélkül, tele izgalommal, tenni akarással. 

Mégis amikor beteg lettem, minden megváltozott körülöttem. A család, a barátok, a munkatársak maradtak, csak a világ változott meg, beszűkült körülöttem. Úgy éreztem magamra maradtam. Volt sajnálkozás, vigasztalás, biztatás, szeretet, féltés. Én magabiztosan próbáltam kezelni a helyzetet, de ez kevés volt. Éreztem, hogy nekem ettől többre van szükségem, többre vágytam. 

A betegségből meggyógyultam, ezért a környezetem úgy gondolta, minden rendben van velem. Pedig nem volt! Lelkileg összetörtem, az esti elalvás, és a reggeli ébredés, mindig a félelmeimmel indult, vagy fejeződött be. 

Sok-sok év után véletlenül rátaláltam egy csoportra, az internet segítségével. Ez volt a Simonton csoport. Elmentem, megnéztem, ott ragadtam. Először ank csendes szemlélőként vettem részt a csoport munkájában, akkor még nem voltam biztos abban, hogy jó helyen járok. Hamarosan megváltozott a véleményem, és végérvényesen csatlakoztam hozzájuk. Csodálatos emberekkel hozott össze a sors. Hasonlóak voltak a problémáink, ugyanazok az érzések vezéreltek bennünket. Kaptam egy olyan közösséget, ahol jól éreztem, érzem ank, ahová mindig boldogan megyek. 

Számomra ez a csoport jelenti a kikapcsolódást, a szórakozást, itt töltődök fel, itt kapok segítséget, ha elakadok valahol. Rövid időn belül helyre billent az életem. 

Sok elkeseredett emberrel találkoztam, akiknek nem voltak vágyaik, céljaik, nem látták a kiutat, elveszítették a reményt, kétségek közt éltek napról napra, akár ank én. Csodálatos volt látni, ahogy ugyanazok az emberek, hogy nyerték vissza életkedvüket, újra mosolyogtak, nevettek, mertek tervezni, lettek céljaik, vágyaik, és hittek, hisznek ezek megvalósulásában. Ez a kis közösség, hatalmasat alkotott. Egymás kezét fogva, egymást támogatva és biztatva, kitört az egyhangú szomorúságból, legyőzte a félelmet, és a betegséggel járó depressziót. 

Folyamatosan szervezünk, és tervezünk. Ősszel volt lehetőségünk egy öt napos közös táborban kikapcsolódni, feltöltődni. Rengeteg barátra találtunk, ahol mindenkiből áradt a szeretet. Együtt járunk kirándulni, részt veszünk előadásokon, és ami fontos, csupa kacagás az életünk.  Ha valakinek oka van szomorkodni, éreztetjük vele, hogy ank mindig számíthat, mi mindig ott vagyunk vele. Ha valakivel jó dolgok történnek, együtt örülünk. Nincs számunkra lehetetlen, együtt le tudunk győzni minden akadályt, minden nehézséget. 

Hogy mit jelent számomra ez a közösség? Mindent! Vissza kaptam a reményt, újra élvezem az életet, boldogan fekszem, szép álmokkal ébredek. A családommal is megváltozott a viszonyom, ők is látják a változást, és együtt örülnek velem. Csodálatos érzés. Már nem attól félek, hogy kevés az időm, és nem lesz lehetőségem egy hosszú, csodálatos életre. Most azért aggódom, hogy annyi tervem, elképzelésem van, ha száz évig élnék, akkor sem lenne elegendő a megvalósítására. Mindezt az erőt, energiát a Simonton csoportnak köszönhetem, de legfőképpen egy nagyszerű embernek, aki ezt a csoportot létrehozta, fantasztikus szeretetével megtartotta. Köszönet érte.

Tarjányi Melinda