Döme Zsuzsa: Kórházban

... Hősünk testben és lélekben maximálisan felkészülve ücsörgött kórházi ágya legszélén, s mivel onnan lába sem érte a földet, jobb híján a lábát lóbálta. Szívét szokatlan béke és mérhetetlen nyugalom töltötte el, hiszen kellő idő állt rendelkezésére ahhoz, hogy alaposan áttanulmányozza az ilyenkor szokásos ijesztgetéseket. Csöppet sem zavarta, hogy „a szakma szabályai szerinti gyógykezelés esetén is előfordulhatnak előre nem várható szövődmények, amelyek a várható eredményt kedvezőtlenül befolyásolják”, sőt még arra is volt ideje, hogy a zord szöveget – meg nem tudta volna mondani, miért – gyorsírással lejegyezze.

Lejegyezte, hát lejegyezte.

Mondom, hősünket ebben a pillanatban egyáltalán nem foglalkoztatták borús gondolatok, mert vele szemben óriási paksamétával éppen akkor kényelmesen letelepedett a főnővér, aki nem is főnővér volt valójában, csak annak becézték, nemét tekintve ugyanis férfi volt.

• Milyen műtétei voltak? – kérdezte.

Hősünk gondolkodóba esett. Gondolkodott, gondolkodott, gondolkodott, de hiába törte a fejét, egyetlen épkézláb műtét nem sok, annyi sem jutott az eszébe.

A főnővér készségesen sietett a segítségére.

• Ilyenkor a betegek azt szokták sorolni, kinek mijét vették ki. Epe. Térdműtét. Nőgyógyászati műtét, vagy ilyesmi.

Hősünk újfent és alaposan tetőtől talpig végigmérte önmagát, s meglepve tapasztalta, hogy nem hiányzik semmije.

• Mindene megvan?! – hitetlenkedett a főnővér.

Szinte röstelkedve válaszolt.

• Igen.
• Van-e valamilyen örökletes betegsége?
• Nincs – tárta szét a kezét.
• Kivehető műfogsora? – nézett rá reménykedve a főnővér.
• Nincs – vallotta be hősünk töredelmesen.
• Szerencsés ember! – mondta a főnővér, de látszott rajta, alig várta, hogy végre beikszelhessen valamit.
• Milyen gyógyszereket szed rendszeresen? – kérdezte végül.

No, végre diktálhatott! Büszkén sorolta a listát, sem vége, sem hossza nem volt.

A főnővér elment, hősünk magára maradt. Keblét büszkeség dagasztotta, tagjait ifjonti erő járta át, nyelvével pedig hálásan megtapogatta sok éve szolgáló saját fogsorát – ám nem sok ideje volt öntetszelgésre, mert kábító tablettát adtak neki, s hamarost jöttek érte, hogy betolják a műtőbe.

Mit számított ezek után, hogy 2 mm-es lyukat fúrtak a koponyájába?!

Semmit az égvilágon.

Fő, hogy eddig megúszta.

(Részlet Döme Zsuzsa Hatvanon innen és túl című könyvéből. A nagy visszatérés c. fejezet, 72. oldal.)