2.16 Marika

Azt hiszem, hogy amikor az emberrel rettenetes dolog történik, 
akkor vagy belehal, vagy megtanul valamit.

Feldmár András

Nagyot sóhajtott, végre kész ez is. A tálban illatozott a tatárbifsztek, karácsony táján mindig készített egy jó adagot. Szerette, ahogy együtt reggeliznek, kuriózum volt ez az étel, egy évben egyszer került az asztalra. Először mindig a Marika adagját tette félre. Minden évben vitt neki, tudta hogy szereti, de sosem készíti. Jó alkalom volt ez a ritka találkozások egyikére is.

Kicsit nehéz szívvel állt meg a ház előtt, rég látta Marikát, rég is beszélt vele. Ennek tudta be a kissé hűvös fogadtatást. Nem is nagyon volt maradása. Leült pár percre, csak hogy el ne vigye az álmot, aztán elköszönt. Otthonról felhívta Dorkát. Olyan fura volt anyukád, mintha nem is örült volna nekem, mondta. Dorka nagyot sóhajtott, akkor nem vetted észre, jól titkolja, de megint visszaesett. Jaj ne, szakadt ki belőle a szó. Megint…

Ahogy letette a telefont, elgondolkodott ezen a fura barátságon. A pár év alatt amíg együtt dolgoztak nem nagyon tudta kiismerni Marikát. Bár a beszélgetéseik sokszor mindkettejüket mélyen érintették, és sokmindent tudtak egymásról, Marika sosem engedte be  mélyebben a saját világába. Talán ezért is volt számára olyan döbbenetes, mikor kiderült a betegsége. Akkor lassan összeállt a kép. A hangulatingadozások, az csapongó, olykor érthetetlen megnyilvánulások. Igen, most már megértette. 

Egyszer azzal hívta fel, hogy vigye el valahová kirándulni. Megörült az ötletnek, a javulást vélte felfedezni a gesztusban. Jaj de jó, holnap meg is ejthetnénk, ha jó neked. Másnap mikor érte ment azért volt benne egy kis félsz. Olyan helyre akarta vinni, ahol nyugodtan tudnak beszélgetni. Szentkutat választotta. Ahogy Marika beült mellé az autóba, rögtön rá is kezdett, mennyire örül ennek a délutánnak, és hogy jó lesz-e ha Szentkútra mennek. Gyorsan elpárolgott a lelkesedése, Marika csak annyit mondott kurtán: jó. És visszatette a fülhallgatót a fülébe. Csendben voltak az úton, csendben a sétán, ahogy végigmentek a kálvárián. Egyszer ugyan próbált kérdezni, de annyi volt a válasz: nem érted hogy nem akarok beszélgetni?! Aztán egyik pillanatról a másikra megeredt a nyelve. Először éhes volt, ebédelni akart, aztán fagyizni, ja nem, inkább menjünk fel a városba, vagy mégis valahová messzebbre kirándulni. Végül megálltak egy cukrászdánál. Marika kiszállt, már újra fülhallgató volt a fülében, kértek egy-egy sütit, de azt sem volt hajlandó megenni, mert mégis inkább fagyizna. Már egyáltalán semmit nem értett ebből a kusza helyzetből, amikor Marika egyszer csak kivette a fülhallgatóját, és elhangzott az a mondat, ami azóta is élesen és kristálytisztán cseng a fülében.

Azt tudnod kell, hogy a világon a legjobban a gyerekeimet szeretem.

Akkor megértette, hogy igenis van köztük egy láthatatlan szál, ami összeköt, bármelyik világban is él a másik. Sokat olvasott a skizofréniáról, és ahogy elfogadta, hogy a barátnője nem mindig él azonos síkon vele, lassan megváltozott a kapcsolatuk. Azonos hullámhosszra kerültek.

A következő karácsonykor ismét megjelent Marikánál a szokásos bifsztekkel. Bekuckóztak a nappaliban, teáztak, sütiztek, nézték a halakat az akváriumban. Emlékszel, hogy nyáron hozzánk akartál költözni, kérdezte. Mi??? Mit akartam??? Te jó ég, ne haragudj, dehogy emlékszem, miket csináltam még? Mindegy, válaszolta, máshol jártál… Más volt a Te világod, más az enyém.

Sóhajtottak.

Jó, hogy újra együtt vagyunk.

vitekeszti