2.5 Dénes Katalin: Nyit-ni kék

Nyit-ni-kék, nyit-ni kék…

Szomorú, esős, szürke ősz volt már. Nem szerette az őszt. A borongós, lehangoló napok még kedvetlenebbé tették. Amúgy is el volt veszve a munkájában. Szó szerint. Egyik feladattól a másikhoz kapott, egyszerre csörgött az irodában a vezetékes telefon, a mobiltelefon és állandó volt az ügyfélforgalom. Mindenki csak azt akarta megkérdezni, hogy… és mindenki ebédidőben nyitotta rájuk az ajtót, ja, esztek? Másold már le nekem csak ezt az egy lapot… Erre a délutánra teljesen elvesztette a lába alól a talajt. Elektronikus rendszerek, pin kódok és puk kódok, a végeláthatatlan, ki nem várható „betöltés, kérem várjon” felirat. Még a gépek is összefogtak ellene, jobban, mint bármely másik napon. A főnöke is észrevette a fásultságát. A műszak után felajánlotta, hogy hazaviszi őt. Megadóan elfogadta a lehetőséget, minimum félórát kellett volna várni a menetrendszerinti autóbuszjáratra. Félóra otthon, mennyi mindenre hasznosítható! Hazafelé menet a főnöke – látva az önbecsülését romboló helyzetet – egy jó szóra méltatta. 

• Nem vagyunk egyformák, sem azonos beállítottságúak. Próbáld magad kívülről nézni, az talán segít majd. Gondold át, menni fog.
• Megpróbálom, de én egyet tudok mondani: én nem vagyok robot  - keveset beszéltek és gyorsan haza is ért. Az otthoni teendők kissé elfeledtették vele a munkahelyi nehézségeket. Este fáradtan tért nyugovóra, azzal a gondolattal, hogy igen, holnap megfogadja a tanácsot. Úgy gondol majd magára, mintha idegen lenne. Mindenkitől és mindentől idegen. Még önmagától is idegen. Nem is lesz ez olyan nehéz, talán ezt már félálmában gondolta. 

Másnap reggel a megszokott rutin szerint ismét elindult a szomszéd faluban lévő munkahelyére. Az autóbusz gyorsan szelte azt a néhány kilométert. Akkor jutott eszébe a nagy feladat, az idegen-lét, amikor már a bevásárlást is elintézte. Lassan elindult a közel található épület felé, amelyet több, mint harmincegy éve a munkahelyének nevezhetett. A leckét ismételgette magában: idegen vagyok magamnak, idegen vagyok a világnak. Kívülről látom magam, kívülről látom magam…Valóban nem volt nehéz feladat, sikerült! Egyszer csak önmagát szemlélte, kívülről, ahogy két szatyorral a kezében, az oly annyira nem kedvelt szürke őszi napon haladt az ismerős házsorok között. Háta görnyedt, lépése lassú. Kevés idő elmúltával úgy érezte, hogy keresztet visz a hátán. Határozottan érezte, hogy a keresztfa hosszanti szára túl hosszú a számára, és a bokáját verdesi. Kétszer akart elbotlani. A kereszt rövidebb szára pedig csak feszítette, feszítette görnyedt vállait Isten tudja hová, a nagy semmibe. Két alkalommal valami furcsa hangot is hallott: állj meg, fordulj vissza, minek kell neked odamenned? Majdnem megtette. 

Majd az elmúlt harmincegy év jelenetei bukkantak fel emlékezetében. Látta a tinilányt, aki kerékpáron járt le a nyári gyakorlatra. Örömmel jött le mindennap. Ma is tanulok valamit! Ezt mondta magának. Akkor még ez a tábla állt az épület falán: Községi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága és az 1980-as évek közepét írták. 

Új emlékfoszlány bukkant fel benne. A dátumra is emlékezett: 1989. október 1. Csodálatos őszi nap volt. Akkor még szerette az őszt a maga bíbor-, brokát-, és skarlátszíneivel melengető fénysugárral. Áthelyezéssel kezdte meg első munkanapját a falu szolgálatában, előtte három hónapig dolgozott egy vegytisztító cégnél. Akkor, a középiskola elvégzése után azt az állást kellett elfogadni, nem volt más munkalehetőség. Idős nagymamájára és tinédzser öccsére gondolt, lélekben megállt tavaly elhunyt édesanyja sírhalmánál is. Mindent átgondolt és jó érzéssel lépte át a volt csendőrkaszárnyából kialakított irodaépület kapuját. 

Újabb és újabb jelenetek peregtek a szeme előtt, kollégák és kolléganők múltba foszlott alakja, mozdulata.  Nehéz és könnyebb napok, stresszes helyzetek és valljuk meg, nagy, feltartóztathatatlan nevetések is. Talán ez oldotta meg azt a sok problémát, gondolta. 

Akkor már a kapuhoz ért. Csoda, hogy eddig nem esett baja a reggeli forgalomban. Felnézett a kétemeletes épületre. Ma itt kell helytállni, embernek maradni. Ezt a feladatot szabta magának. Aztán mosolyogni kezdett, hiszen péntek volt, délután mehetett a hittanos tanítványai közé, az ő kicsi görbe falujába – ahogy szeretettel elnevezte a nem túl távoli szolgálati helyét. Egy-két vita, egy-két gyalázkodó ügyfél, egy-két falunyi távolság, aztán majd megnyugodhat. Ez így lesz jó! Még mindig hallotta a hangot: minek jöttél te ide? Süketnek mutatta magát, aztán szabaddá tette az egyik kezét és lenyomta a bejárati ajtó kilincsét.

Pár hónap telt el. Azon a tavaszon a plébánosa megkérdezte tőle, hogy szeretne-e részt venni a Magyar Falu Programban közösségszervezőként? Megdobbant a szíve, gondolkodás nélkül igent mondott. Plébánosa megfontolt vezetőként a tudomására hozta, hogy a pályázatot előbb be kell adni, meg kell nyerni, utána lehet az állást betölteni. De küldje hozzá a szükséges anyagot. Ettől fogva, – mint ahogyan a Nap sugara is előbb kissé szégyenlősen, majd a horizont és a vertikum teljes valóságában megmelengette a világot - bizakodni kezdett. A bizakodással egyenes arányban nőttek a mindennapos nehézségek. Főnöke szemében – bár ezt ő az első találkozásuk óta tudta - semmittevő, hazug, kétszínű és áruló lett, az első számú senki. Ezek voltak a szemtől szembe mondott titulusai. Rangsorban utána következett egy második, majd egy harmadik sunnyogó személy is, így volt teljes a stáb. Nem bánta már, tudta, hogy az idő, Isten birtoka fog mindent megoldani. A buszmegállótól a munkahelyéig vezető út rövid, de mindig imádságban telt. A napi imáihoz hozzátett egy fohászt. Istenem, segíts embernek maradni, igaznak maradni és nyisd meg előttem az utat! Nyáron jött az értesítés: az egyházközség megnyerte a beadott pályázatot! Öröme nem ismert határokat, szívében hála fakadt. De nehéz is volt őrizgetni, dédelgetni ott bent, legbelső énje rejtekében! Ez még inkább fokozódott, amikor az ő szeretett, kicsi, görbe falujából is híradás érkezett: készüljön, mert jövő év januárjától várják őt oda, közművelődési, könyvtárosi feladatkörbe.  Oda, ahová eddig is szinte hazament, ahol tizenegy év óta tanította a gyerekeket, alakította, formálgatta a kisebb-nagyobb közösségeket. A legnehezebb az volt, hogy nem beszélhetett. Nem kiálthatta nagy örömét a keresztfákkal szegélyezett nagyvilágba. Várt tehát munkás, tervekkel lobogó csendben. Nem tudta, hogy valaki megfigyelte-e rajta a változást? Lehet, hogy észrevették a dologtalan, a semmittevő, a kétszínű és a sunnyogó megnyugvását. Egyik este történt vele, hogy – mivel nem beszélhetett élete bontakozó útjairól – lerajzolta a lehetőségek fáját. A törzsénél az állt: harmincegy év, minek? Minek vagyok még itt? Majd sudár, széles lombú fa alakult a kezei alatt, egy-egy ága életének egy lehetősége. Lehetőség! Kimondani, leírni is titok, rejtelem, adomány, egy hálaadás. A fa lombjai fölött egy fontos megjegyzés: méltónak lenni rá! A rajzot eltette a táskájába, magával hordta és nehéz percek után elővette, megtekintette és mosolyogva tette vissza a táskája rejtekébe. 

Elmúlt egy év. Újabb ősz következett. Ugyanolyan esős, ugyanolyan szürke és kedvetlen, mint tavaly. Éppen olyan. De ő ezt most nem vette észre. Ő bíbor-, brokát- és smaragdlombokat látott, a lenyugvó Nap arany derűjét. Igen, újat fogok tanulni! Nemsokára újat tanulhatok! Közösséget építhetek, embereket kereshetek! Így biztatta magát. A főnöke talán sejtette a változást, többször fürkészve nézett rá. Hogyne, amikor fejét felemelve, dúdolva ment végig a hosszú folyosón, a vélt és valós sérelmeket zokszó nélkül fogadta,  és mindig igyekezett mindenkinek legalább egy jó szót adni. A kutató tekintetek tehát már hidegen hagyták. Szeptemberben bejelentette, hogy október 1-jétől közösségszervező állást kapott. Fontos dolog: támasz és egzisztencia a szó teljes értelmében! Fojtott közöny fogadta a szavait. Októberben bejelentette, hogy a jövő év januárjától új életet kezd, közművelődési szakemberként várják őt a kicsi, görbe falujába. A könyvtárosi állást is szívesen elvállalta ott. A főnöke először szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől.  Majd elégedetten hátradőlt a székben, mosolyogva fogadta a bejelentést. A testbeszéde mindent elárult. Még arra sem ügyelt, hogy a másik olvas a mozdulataiból. De ezek a dolgok már nem fontosak. 

Elmúlt több, mint harmincegy év. Könnyes aranyifjúság, délceg karcsúság, gondok és örömök, tévhitek és kacagó percek.  Ha úgy vesszük, majdnem egy emberélet! Azóta naponta rálát a régi munkahelyére, amikor utazik élete új szolgálati helyére. Hogyne látna, hiszen magas, kétszintes épület a falu kicsiny, megbújó házai között. Odanéz, tekintetét végighordozza a falun, ahova három évtizeden át naponta járt. Mit érez? Ne kérdezze tőle senki, mert nem tudná megmondani. Hiszen még a szíve sem dobban meg sem a közönytől, sem a haragtól, sem az örömtől, hogy az a buszmegálló, az a kisbolt, az az utcasor, és az a kétszintes épület már nem rá vár. 

Amikor 2021. január 4-én leszállt az autóbuszról az ő szeretett kis falujában, szokása szerint először felnézett a templom irányába, a keresztre. A reggeli, januári napfény megsimogatta a kis fehér templom falait, a házakat, a kacskaringós utcákon siető embereket. Ima tolult az ajkára: Istenem, én itthon vagyok, ez az én helyem. Nem is akarok már sehol máshol lenni.  Hideg tél volt, csípős szél hozta vissza a gondolataiból. Ahogy haladt a könyvtár felé, a közeli kertekből felhangzott egy cinegemadár dala: nyit-ni-kék, nyit-ni-kék.

2021. 02. 15.

Dénes Katalin