2.15 Mari-Éva

Ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik.

Szeretett kint a hegyoldalon bóklászni. Néha letért a megszokott útjáról, úgy mint most is. Már messziről meglátta bokrot. Lassan sétált felé. Ahogy leült mellé, feltörtek a régi emlékek. Hányszor aludt itt, bebújva egészen a tövéhez, begubózva a vékony kis pokrócba. Először csak a házban bújt el, mikor meghallotta hogy az apja hazaért a kocsmából. Ritkán volt, hogy csak úgy ledőlt volna az ágyra, hogy elaludjon. Annál többször hogy tört, zúzott, ütött. Az anyja próbálta csitítani, de legtöbbször csak olaj volt a tűzre. Csak az hatott, ha őt használta békítőnek. Szép kislány volt, göndör szőke fürtökkel, hatalmas kék szemekkel. Este az anyja mindig szépen felöltöztette, hogy aztán odaültesse a dühöngő apja ölébe. Ettől akart menekülni. Nem szerette ahogy az apja simogatta, csókolgatta. Az anyja pedig csak nevetett, nem vette észre kétségbeesett szándékát, hogy szabadulna már. Aztán mikor a házban már nem tudott hová bújni kint az udvaron keresett búvóhelyet, de ezek se sokáig maradtak titokban. Egyszer aztán ijedtében egészen a hegyoldalig szaladt. Leült a bokor alá, onnan látta a házat, látta mikor oltják el a villanyt, gondolta lassan majd visszalopózik. Ám a bokor valami olyan erőt, védelmet adott neki, hogy inkább maradt. Onnantól egyre többet aludt kint. Valamiért ott sose keresték. Úgy látszik ennyi fáradságot már nem ért meg az apjának. 

Kicsi gyerekből vad kamasz, majd öntörvényű felnőtt lett. Nem volt barátnője, barátai se nagyon. Nem szerették a szókimondó Marit, aki sokszor helyettük is kimondta az igazat. Megrémültek ettől, de attól is, ahogy az anyjáról beszélt, perzselő gyűlölettel. Oka volt, de ezt csak ő tudta. Senkinek nem beszélt nyomorúságos gyerekkoráról. Talán csak Zsuzsi volt aki elfogadta olyannak, amilyen volt. Nem bánta tüskéit, tudta hogy vannak, nem ment hát túl közel. Már rég nem voltak kollégák, Mari mégis minden ünnepen felhívta, érdeklődött felőle, és az egész család felől. Sok év telt el, mire Mari a bizalmába fogadta. Eleinte csak homályos utalásokkal, majd egyre részletesebben elmesélte az életét. Volt, hogy sírt. Zsuzsi még sose látta őt sírni. Még szomorkodni sem. Ahogy szép lassan kiadta a fájdalmat, amit gyerekkorától őrzött, Mari kezdett megnyugodni. Sose értette, miért egy olyan embert  választott bizalmasának akinek megadatott mindaz, ami neki nem. Nem érzett irigységet Zsuzsi boldog élete láttán, inkább szerette hallgatni ahogy mesélt. Vidám gyerekkorról, biztonságot adó otthonról, szerető szülőkről. Mindarról, amit ő nem tapasztalt meg. Bár nem lettek olyan igazi, traccsolós, együtt kávézós barátnők, Zsuzsi már értette Marit. Talán az egyetlen volt, aki ellent mert mondani, és talán az egyetlen, akitől Mari el is fogadta hogy más a véleménye. Zsuzsi sok-sok jólirányzott mondata, csendes támogatása vagy épp odamondogatása meghallgatásra talált Marinál.

Sokat gondolkodott rajta mennyire lett volna más az élete, ha szerető családban nő fel. Akkor vajon lettek volna barátai? Lett volna neki is családja? Így, hogy már az ötven felé közeledett megbékélt a maga Istenével. Már nem perelt, nem átkozódott. Elfogadta, hogy egyedül van a világban. Egyedül, de sosem magányosan. Lassan, de megnyugodott a lelke. Egyet nagyon megtanult Zsuzsitól. Ami elmúlt, azzal már nem tud mit kezdeni. De ami most van, az lehet szép. Akár még nagyon szép is.

vitekeszti