Ha tested fázik

Ha tested fázik, lelkem Rád adom. (Fodor Ákos)

Van az úgy, hogy az ember nem tudja betartani az ígéretét. 

Elkísérlek. Ezt írtam a karácsonyi lapra, amit Egerből vittem neki. Mire hozzám került már rendesen tele volt, hely se nagyon volt hosszabb szövegnek, de egyébként is csak ennyit akartam. A frázisokat megírták mások. Erős vagy, meggyógyulsz, soha ne add fel, küzdj és bízz, ilyenek. 

Miközben mindenki tudta, hogy nem igaz. Én leginkább. Ez már az út utolsó szakasza, innen nincs vissza. Neki nincs, mert eldöntötte. Azt mondta, pontosan tudja, mit kellene változtatnia az életén, de nem teszi. Márpedig, ha ő maga nem tesz hozzá a gyógyulásához semmit, akkor az orvos kevés. 

Másnap felhívott. Hát hová akarsz Te engem elkísérni? A halálba? Alig tudtam kimagyarázni, hogy dehogyis, csak tudd, hogy ott vagyok melletted, viszlek, ahová kell, megyek hozzád, mindent, amit kérsz, megteszek. Igen, ez is benne volt, de a lényeg épp az elkísérlek volt, végig az úton. 

Akkor értettem meg, mennyire nem fogadja el a halált. Az az ember félhet így, aki azt gondolja, ezzel mindennek vége. Hogy nem csak a testét veti le, hanem a lelke is meghal. Hogy nincs tovább. Annyira szerettem volna neki elmondani, hogy ettől ne féljen. Ne féljen, mert nem így van. A lélek örök. Örök és folyton tanul. Csak emlékezzen rá, mit kell megtanulni, és soha többé ne kövesse el ugyanazt a hibát. Most már nem mondhatom el. 

A kapcsolat a külvilággal megszűnni látszik. Vészesen fogy az erő, már csak a legszükségesebb szavak hagyják el az ajkát. A családja mellette van, úgy vélik az elég. 

Most értettem meg ezt a rák-dolgot. Amikor elkezdtem daganatos betegekkel foglalkozni, olyanok jöttek hozzám, akik már pár éve megküzdöttek, vagy épp harcban álltak, de nyerésre. Lám, mondtam magamban, hát dehogyis halálos betegség ez. Mennyien meggyógyultak. És mennyien nem, tette hozzá a másik énem, de ezt akkor elhessegettem. Ezek az emberek nagyot változtak a betegség által, mondhatom bátran, jobbak lettek, okosabbak, merészebbek. Voltak persze visszaesések, de az a csata is legtöbbször győzelemmel végződött. És igen, volt, aki a háborút is megnyerte. De volt, aki nem. Elmentek páran. Nehéz volt ezt megélni, de ennyire, mint most, soha. 

Átélni azt a néhány hónapot, ami a legnehezebb, állni tehetetlenül, tudván mi lesz a vége. Aztán már azért fohászkodni, hogy legyen vége. Mielőbb. 

És nem betartva az ígéretet: elkísérlek. Idáig jutottam a tipródásban, amikor egy jóbarát azt mondta, de hát az imáidban vele lehetsz. Mekkora megkönnyebbülés volt, mikor rájöttem, hát mégis elkísérhetem! 

Ott vagyok vele, lélekben. Az imáim összefonják a lelkünket. 

vitekeszti