Emese 2.

A szeretet lángjaiban a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia.
Mahatma Ghandi

Anya…

De jó hogy itt vagy. Mikor jöttél? Fel akart kelni az ágyból, de annyira gyenge volt, hogy még a felülés sem sikerült. Jaj kislányom, ne erőlködj. Végre jobban vagy. Mély sóhaj, a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel az anyjából. Mikor jöttem? Hát nem emlékszel? Lassan egy hónapja, hogy itt vagyok. Emese fejében cikáztak a gondolatok. Mi, hogy egy hónapja… az nem lehet. Annyi idő alatt csak látta volna! Nem, nem lehet itt csak pár órája. Igen, amíg aludt, igen, biztos akkor jött. Csak meg akarja tréfálni, úgy mint gyerekkorában. Ránézett az anyjára, várta hogy kicsattanjon a nevetése. De a másik nagyon komoly maradt. Na, anyu, nevessél már. Megijesztesz…

Nem kislányom, Te ijesztettél meg minket. András telefonált, hogy nagyon rosszul vagy. Már a legrosszabbra gondoltunk. Jöttem azonnal, vasárnap lesz egy hónapja, hogy itt vagyok. Tényleg nem emlékszel semmire? Nem… motyogta Emese. Leállították a kemót, azt ugye tudod, már nem használt. Egy ideig még elvoltál valahogy, bár egyre rosszabbul. Már nem lehetett megölelni sem téged, annyira fájtak a csontjaid. Igaz, hogy az új kezelést előírták, de annyira drága, hogy külön engedélyeztetni kellett. Nagyon lassan haladt a dolog, neked meg mind nagyobb és nagyobb fájdalmaid voltak. A lányok is folyton kerestek, hol egyik, hol másik. Gondolom beszéltek egymással is rólad, mert végül ők intézkedtek. Erre sem emlékszel? Nem anyu, semmire… de hogy a lányok is… Itt már elsírta magát. Mivel érdemli ki, hogy Isten ennyi jó embert küld köré? Épp amikor már senkije se maradt, amikor a régi „barátok” mind elfordultak, rákos vagy, már semmire sem vagy jó. Nem mondták, de ezt érezte. Mintha fertőző lenne. Akkor küldte ebbe a csoportba a pszichológus. Nagyon szeretett köztük lenni. Olyan emberek között volt, akik között bátran megnyílhatott. Később már a tréningen kívül is szerveztek programokat. Keresték most is. Melegség öntöttel el a szívét.

Mondd tovább, anyu, kérte.

Jár le Pestről az az onkológus professzor, tudod a Karácson főorvos úr. Na, addig álltak az ajtaja előtt, amíg szóba nem állt velük. Elmondták, hogy ettől a kezeléstől függ az életed, a tesztekre jól reagáltál, nem értik miért nem kapod már meg végre. A professzor azt mondta, meglátja, mit tehet. A lányok nem nagyon bizakodtak, de másnap megvolt az első kezelés. Mentő vitt be, András nem mert autóba ültetni. Napokon belül kezdtél egyre jobban lenni, de csak ma tértél magadhoz.

Akkor lépett be András. Most is, mint mindig, végtelen boldogság öntötte el, hogy meglátta a férjét. Boldogság és hála. Rámosolygott. Mondd András, hol tartanak a NASA kutatásai? Szólhatnál, hogy siessenek kicsit…

Hát, csak megnyertem ez a csatát is, gondolta Emese. A harmadikat. Jó lenne már a háborúban is győzni. A szíve mélyén azonban tudta, mindegyis az idő. Csak Andrással lehessen.

vitekeszti