A fájdalom

Mostanában olyan klienseim érkeznek, akik legnagyobb problémája pillanatnyilag a fájdalom, annak is a nehezebb fajtája, a lelki fájdalom…Elvesztettek valakit (vagy valamit), aki nagyon fontos volt a számukra. Árad belőlük a szenvedés, fizikailag húz le, gyengít el…Hagyom, hagy adják ki magukból…érdekes tapasztalataim vannak. Nem sírok együtt velük, bár néha folynak a könnyeim, mert emberből vagyok én is. Eleinte heves a zokogás, keserű az arckifejezés, gyötrően nehezek a szavak….aztán, mivel nem vitatkozom velük, nem nógatom őket, hogy szedjék össze magukat és igenis pozitívan kell hozzáállni, csak jelen vagyok és engedem, hogy érezze azt, amit érez, meglepően hamar kifogy a gőz, és jönnek a tartalmas gondolatok és felismerések…és már csillog a szemük, és néha megbújik egy apró kis mosoly is a szájuk sarkában…kérdem azt is, mi segíthet most nekik, mert kíváncsi vagyok, hozzá tud-e férni az illető a saját erőforrásaihoz…általában ösztönösen alkalmazzák azt a tudást, amit most tudatossá is teszünk. De előfordul, ha túl nagy a fájdalom, vagy több is van, egymásra rakódva, hogy nem ismeri fel az illető a saját erőforrásait. Ilyenkor valahogy megérzi, és átveszi az én hitemet, mert hiszek abban, hogy ő ezt meg fogja tudni oldani, hogy ő ezt elbírja, hogy ő ebből a gödörből most is ki fog kapaszkodni, mint eddig oly sokszor megtette már…erre általában példákat is mondanak maguktól. Lehet, hogy találunk olyan nézőpont-váltásokat, amitől minden sokkal könnyebb lesz, de nem biztos…engedem, hogy történjenek úgy a dolgok, ahogy történniük kell…hiszem és tudom, hogy nem nekem kell az „okosnak”, a „megmondónak” lennem, sőt ez többet árt, mint használ…hogy mindig az illető maga tudja legjobban, mire van szüksége, mi fog neki segíteni…az a dolgom, hogy ebben segítsem, hogy erre rájöjjön…de ha ehhez az kell, hogy kiadhassa magából mindazt a fájdalmat, ami pillanatnyilag eltakarja előle a megoldást, akkor ezen az úton kísérem…

Azt hiszem, a fájdalom segít nekik…abban segít, hogy önmaguk lehessenek…ha korábban is ismertem őket, azt tapasztalom, hogy a mostani, fájdalomtól elgyötört arcuk sokkal valódibb és igazabb, mint a korábbi…persze csak akkor, ha már letették a beszélgetés során a pajzsaikat, a neheztelésüket, a sérelmeket, mindazt, amivel önmagukat védték eddig a fájdalom és a külvilág ellen…de ezt csak akkor tudják megtenni, ha azt érzik, hogy most letehetik, itt nincs rá szükségük, mert itt és most elfogadják őket úgy, ahogy vannak, a fájdalmukkal együtt…És ez a valódi arcuk ez mindig gyönyörű….sokszor rácsodálkozom, ki is mondom…őszinte, tiszta, gyermeki…olyan „tiszta lap”…

Azt gondolom, ha keressük önmagunkat még, akkor a fájdalom sokat segíthet, hogy megtaláljuk…Egy nagyon kemény, de nagyon valódi és igaz kiindulópont lehet…

fva