Emlékezés, szülinap és a Megújulók
Ildikó-nap 2020.09.06.
Csodanap volt, ismét…
Leltár: Őszi verőfény, harsányzöld Bükk, lelkesen zsibongó csapat. Polhodzik Ildikó családja és barátai, a REGEÁSOK, a Simontonosok csapata. Sok gyermek, egy bozontosszőrű komondor, hatalmas turista-paradicsom Szentléleken, kalandpark testnek és léleknek. Találkozások, ölelések, nevetések, jóízű beszélgetések. Óriási karéj zsíroskenyerek, derekas adag hagymával, uborkával, paradicsommal, paprikával, hatalmas, színes REGEA-torta tűzijátékkal és gyertyákkal. Forrásvíz folyik a csapból, áramot is találok, a kedvünkért még egy hűtőt is beállít a figyelmes tulaj. Fedett szalonnázó hely kemencével. Hatalmas zöld udvar, néhány focipálya elférne rajta. Takaros faépületek, fabudi, hatalmas fahajó-játszótér.Leszúrjuk a botocskákat, amikre előzőleg gondosan rátekertük a zsineget. Érkeznek az emberek, ölelnek, mesélnek, kerülgetik, nem jönnek rá, mit készítünk. Veteményezni fogunk!- viccelek. Amikor előkerülnek a mécsesek, és megszólal Ildikó kedvenc zenéje, a Csend beszél tovább a Republiktól, akkor rájönnek. Kérésünkre égő mécsesekkel rakják ki a zsinegek formálta betűket, maguk is odaállnak sorban. Lassan kirajzolódik a betűkből: ILDI. Katival felmegyünk, amilyen magasra csak tudunk, hogy lefotózhassuk. Ildi üzen odaátról, tetszik neki az ötlet, felvillan az őszi verőfény, kisüt végre a nap.
Aztán Klári mesélni kezd. Elmeséli, hogyan készültünk erre a napra. Felolvas néhány szépséges levelet azoktól, akik nem tudtak eljönni. Kaptunk két csodás Áldást is. Aztán elmeséli, hogy jött létre a Megújulók Köre, a pályázatunkra érkezett írásokból fel is olvasnak a jelenlévő íróik rövid részeket. Kiossza nekik a jelvényeket, igazán szépek, a REGEA logo közepén szám, azt mutatja, ki hány éves túlélő. 24 éves túlélő a legöregebb közöttük. Nagy tapsot kapnak, Ritát, az Örömgyűjtőt körbe is kapják utána a simontonos lányok, hogy kifaggathassák.
Aztán a mi partizán-akciónk következik, amiről Klári nem tud. Kati lányai műsorral készültek, számomra is nagy meglepetés a dal utolsó versszaka, köszöntéssel. 10 éves a REGEA, ünnepelünk. Én nem tudok nagy, díszes beszédeket mondani, csak a nyakába borulok a barátnőmnek, és megköszönöm, hogy van, létrehozta ezt az alapítványt, és dolgozhatok benne, vele együtt- számomra ez az életem legszebb időszaka. Ajándékot is kap: karmesteri pálcát, díszes tokban, szép szöveggel, ami Melinda keze munkája. Klári arca felejthetetlen, ahogy átveszi. Melinda engem is megajándékoz: a maga varrta pólóra életfát rajzolt, csodaszép…. Orosz Juli Jobb veled a világ-os képet ad nekünk, maga írta kedvesüzenetekkel. Meghatódom… A tortát is elbénázom, ledől róla a tűzijáték, ezért azt külön hozom ki kézben, mint egy háborús hős, a gyertyákat pedig elfújja a szél.
Aztán tortát osztunk és falatozunk. Minden gyerek marcipánvirágot szeretne, és minden felnőtt „csak egy keveset!” A torta finom, utána pedig egy lájtos túra következik Ildikó kedvenc helyére, a Magos- kőre. Lájtos, mert autóval megyünk el, amíg lehet. Tavaly nagyon kifáradt a csapat, míg odagyalogoltunk, így most könnyítést kapnak. Az erdő csöndes, még minden nagyon zöld, a panoráma pedig, mint mindig, lélegzet elállító. Halvány pára lebeg a fák között. Érik a csipke, a som, rengeteg a pillangó. Klári kis tuját hozott, elültetjük, ez lesz Ildikó fája. János, a SZIKE Alapítvány vezetője, segít ásni a sziklás talajon. Amikor Klári köveket kér, hogy körbe rakhassuk vele a kis tuját, a gyerekek akcióba lendülnek. Kicsik és nagyok lelkesen gyűjtenek, hordanak, a legnagyobbak a föld alól próbálják kiszedni a szikladarabokat. Egy kislegény segít földet lapátolni, bár maga is alig látszik ki a földből.
Visszaérve ejtőzünk, falatozunk, a gyerekek pedig kalandparkba indulnak. Energiájuk végtelen, futja még belőle lelkes sorversenyekre a szüleikkel együtt, majd „tojásvadászatra” is. Orosz Juli ötletes és vicces feladatokat talál ki nekik. A jobb üzleti érzékűek csereberélni kezdik a begyűjtött kincseiket: „ki ad rágóért csipszet”? és fordítva. Múlik a nap, bensőségesen szép pillanatokat fotózok, öleléseket, óvó, gyengéd mozdulatokat. Bozontos komondort körbefogó fiúcsapatot. Nagyszülőkhöz bújó unokát.
Pakolunk, csomagolunk, készülődünk. A gyerekek fociznak, hangosak, majd kiderül, valamit keresnek. Egyikük órájából esett ki valami fontos alkatrész. Keresgélünk a fűben reménytelenül egy darabig. Aztán csak nézem őket, s közben megmelegszik a szívem. Kicsik és nagyok, felnőttek, férfiak és nők mind azt a pici darabot keresik. Senki nem siet haza, senki nem mondja, hogy „úgyse lesz már meg”, „hülyeség, veszünk másikat” stb. Komolyan veszik a kisgyerek veszteségét. Összefognak. Ha így összefognak a kis bajban, mennyire összefoghatnak a nagyban. Mint amikor Ildikónak mennie kellett. Mennyire más lehet elhordozni a fájdalmat ilyen szoros, összetartó szeretet-hálóban!
fva
